Üdv a Telosz.hu-n! Ez egy többrészes sorozat harmadik epizódja a propaganda típusairól. Az első két adást itt találod:
Iratkozz fel kedvenc podcastlejátszódban, és oszd meg ismerőseiddel is!
Az adás jegyzetei
Politikai és szociológiai propaganda
1984. George Orwell a legismertebb és leggyakrabban emlegetett disztópiát álmodta meg ezzel a címmel. Egy olyan totális államot, amely a nyelv átalakításával, megfigyelőeszközök sokaságával, kínzással, titkosrendőrséggel, börtönökkel, és propagandával tartja fenn hatalmát. Az agymosás olyan szinten működik, hogy egyik napról a másikra megtörténhet, hogy a tegnapi ellenség mára szövetségessé válik – míg a tegnapi barátunkkal háborúban állunk. Pontosabban: mindig is háborúban álltunk. Az 1984 terrorállama olyannyira ismert, hogy rendszeresen használják még politikusok, döntéshozók, átlagemberek is: „orwelli jelenség” vagy „tiszta 1984” – mondják, amikor a legújabb arcfelismerő algoritmusról jelenik meg hír.
Az 1984-ben a propaganda kulcsszerepet tölt be a kontroll fenntartásában. Jacques Ellul Propaganda című művében ezt a típust politikai propagandának nevezi. Az átlagember kizárólag ezt érti „propaganda” alatt. Ellul szerint a politikai propaganda
„olyan befolyásolási technikákat foglal magában, amelyeket egy kormány, egy párt, egy közigazgatási szerv vagy egy nyomásgyakorló csoport alkalmaz azzal a céllal, hogy megváltoztassa a nyilvánosság viselkedését. Az alkalmazott módszerek kiválasztása tudatos és kiszámított; a kívánt célok világosan körülhatároltak és meglehetősen pontosak, bár általában korlátozottak.”
Ilyen cél lehet:
Támogasd a háborút.
Tiltakozz az adóemelés ellen.
Szavazz X pártra.
Ne szavazz X pártra.
Szorgos népünk győzni fog!
Add meg magad, nincs esélyed. (Ilyen üzenete van a háború idején az ellenséghez ledobott pamfleteknek.)
Ellul ezzel a kategóriával nem foglalkozik túl sokat, és mi sem fogunk. Ha csak ennyiből állna a propaganda, nem lenne túl nagy hatása, mivel a politikai propaganda céljai rövidtávúak és korlátozottak. Van a propagandának azonban egy másik, sokkal kevésbé egyértelmű és megfogható formája, amely épp emiatt sokkal elterjedtebb és átszövi az életünk minden részét. Ezzel nem az 1984-ben, hanem egy másik disztópiában, Aldous Huxley Szép új világ című művében találkozunk.
Ebben az államban nincs szükség nyers erőszakra, és agitációra sem. Nem a katonaság, a titkosrendőrség, a kínzókamrák, vagy más erőszakszervezetek tartják fenn a kontrollt. A Szép új világ lakói eleve mentesek minden veszélyes vagy nem hasznos vágytól. Már embriókortól kezdve arra kondícionálják őket, hogy azt tartsák normálisnak és követendőnek, amit az állam is biztonságosnak és hasznosnak ítél. Ami nem hasznos – mint a házasság, a szülői kapcsolat, a monogámia, vagy épp a természetjárás – azt eleve eltörlik, vagy különböző üzenetek segítségével arra kondícionálják a lakosokat, hogy undort vagy közömbösséget érezzenek ezek iránt. A halállal sem találkoznak: elbódított állapotban, szeretteiktől elzárva, fájdalommentesen élik végig utolsó hónapjaikat.
A Szép új világban a propaganda egy másik típusával találkozunk, amelyet Ellul szociológiai propagandának nevez. Ezzel minden társadalom
„igyekszik a lehető legtöbb egyént magába integrálni, tagjainak viselkedését egy adott minta szerint egységesíteni, életmódját határain túl is elterjeszteni, és ezáltal rákényszeríteni magát más csoportokra. Ezt a jelenséget »szociológiai« propagandának nevezzük, egyrészt azért, hogy megmutassuk: az egész csoport, akár tudatosan, akár nem, ilyen módon fejezi ki magát; másrészt pedig azért, hogy jelezzük: befolyása sokkal inkább egy teljes életformára irányul, semmint véleményekre vagy akár egyetlen konkrét viselkedésmódra.”
Ez sokkal nehezebben megragadható, mint a politikai propaganda. A politikai propaganda viszonylag egyszerű: a propagandista szeretné, hogy elfogadj, támogass, vagy részt vegyél valamilyen politikai cselekvésben, és ennek érdekében agitál vagy ideológiát terjeszt. A szociológiai propaganda azonban pont fordítva működik: először belehelyezzük az egyént egy szociológiai helyzetbe, és miután már benne van az adott helyzetben, rákényszerítjük, hogy aktívan részt vegyen abban, és a lehető leginkább hasonuljon hozzá, akár ő maga is propagálja azt.
Ez a propaganda nem direkt, nem rövidtávú, és nem szlogenekkel összefoglalható. Alulról felfelé építkezik, a mindennapi cselekvések szintjén, és a gyakran nincs „propagandista”, pontosabban, mi magunk és ismerőseink vagyunk azok. Mit csinál egy jó állampolgár? Visszaviszi a bevásárlókocsit, szelektíven gyűjti a szemetet, befizeti az adót, beíratja iskolába a gyermekét, megújítja a jogosítványát. Ha lázadni akar, arra is megvan a módja: a lázadás hagyományos módjai, mint a tetoválás, a punkzene, a politikai aktivizmus, vagy a szabados szex mind szabad, ha a megfelelő szabályokat betartjuk. Még a graffiti is szabad, Miskolcon nemrég „street art” alkotópark nyílt, hogy bátorítsa a fiatalokat a keretek közötti lázadásra. A szociológiai propaganda elmondja, hol él, hogyan dolgozik, hogyan és mennyit pihen, mit eszik, miben hisz, és mire vágyakozik az átlag állampolgár. Mivel lassan hat, és egyáltalán nem direkt, ezért úgy gondolhatja az egyén, hogy ezek a saját felismerései – nem is veszi észre, hogy teljes egészében igazodik gondolkodásában, szokásaiban a a mesterségesen létrehozott kollektívához. Az organikus közösségek (mint a család, a vallási közösség, a helyi közösségek) felbomlanak, és a szociológiai propaganda integrálja az egyént a tömegtársadalomba.
Ezernyi példát látunk erre nap mint nap. Az első epizódban szerepelt a „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás” ideálja, és az intróban elhangzott az egyik híres-hírhedt szocialista reklám a véres hurkáról. Mi szükség van arra, hogy a véres hurkát „reklámozza” egy politikai rendszer? A véres hurka adott volt: ez állt rendelkezésre. A propaganda célja nem az volt, hogy megvedd, hanem az, hogy integráljon téged abba a helyzetbe, ami egyébként is elkerülhetetlen. A jó állampolgár boldogan eszi a véres hurkát. A Jóbarátok vagy a Szex és New York című sorozat hasonló hatással volt a nagyvárosi harmincas közönségre, aki magára ismert, és nemcsak elfogadta ezt az életmódot, hanem életcélnak is tekintette. Amikor megosztunk néhány fotót a családi nyaralásról Instagramon, mi is „propagandát” gyártunk: egy normális család évente egyszer-kétszer-többször elmegy egy ilyen helyre és látványosan jól érzi magát ott.
Nézzünk még egy példát: a munka-magánélet egyensúlyt. Maga a kifejezés is a propaganda terméke. Korábban az ember életének a munka szerves része volt, a helyi közösségben (család, falu) végezte azt, és pont annyit, amennyi szükséges volt. Nem vált szét élesen a „munkával töltött idő” és a „magánélet ideje”. Eközben a mai ember számára normális, hogy idejének egy részét egy mesterséges, a közösségétől gyakran több száz kilométerre található helyen tölti, ismeretlen emberekkel, akik talán a nyelvét sem beszélik, és innen tér haza a „magánéletbe”. Ez a helyzet egy szociológiai adottság, amelynek létrejöttéhez semmiféle meggyőzésre nincs szükség. A polgárok jelentős részének ez az egyetlen választása. Mi a propaganda feladata? Hogy integrálja az egyént ebbe a helyzetbe. Hogy vágyjon rá. Hogy ő maga akarja. Hogy saját sikerének érezze, amikor eléri a célt: „Végre egyensúlyba hoztam a munkát és a magánéletet!” Hiszen mihez kezdene az állam, ha az állampolgárok jelentős része elkezdene másra vágyni, mint ennek létrehozására?
Ennek a propagandának egy eleme az EU anyaga a munka és magánélet egyensúlyáról. Figyeljük meg, hogyan dolgozik a szociológiai propaganda ebben a szövegrészletben (kiemelések tőlem):
„Találjuk meg az egyensúlyt: lépjünk fel a nemi sztereotípiák ellen. A nők továbbra is aránytalanul nagy mértékben vállalják magukra a gyermekgondozással járó felelősségeket. Az anyák nagyobb valószínűséggel dolgoznak részmunkaidőben, hagyják félbe a karrierjüket vagy engednek a szakmai ambíciójukból, mint az apák. Ennek eredményeképpen a nők átlagban kevesebb fizetést kapnak óránként, mint a férfiak, ami negatív hatással van a nyugdíjazásukra, továbbá kiszolgáltatottabbá teszi őket a társadalmi kirekesztéssel és a szegénységgel szemben. Ha két jövedelemforrás van a családban, az csökkentheti a szegénység kockázatát. A szülők jobban meg kell, hogy osszák egymás között a gyermekgondozás felelősségét.
[Az intézkedés] arra bátorítja a férfiakat és a nőket, hogy egyenlő mértékben osszák meg a gyermekgondozás felelősségét, továbbá megkönnyíti a nők számára, hogy a családi okokkal indokolt szabadságot követően gyorsabban visszatérhessenek a fizetett munkához. A személyes és szakmai élet közötti egészséges egyensúly a szülők általános boldogságához is hozzájárulhat.”
Mi történt ebben a cikkben? Egyrészt, ahogyan említettem is, ez nem valódi választás – sem Magyarországon, sem Európa jelentős részén. Ha valaki az átlagos életszínvonalon akar élni, akkor mindkét szülőnek dolgoznia kell. Tehát a nőknek dolgoznia kell. Ez nem választás kérdése.
Másrészt, az üzenet az egyenlőség mítoszára épít: hogy az igazságos társadalom egyik legfőbb célja, hogy a különbségeket kiegyenlítse. És a kiegyenlítés alatt pénzt értünk. Ha kevesebbet keresel, nem vagy egyenlő. Tehát amikor nőként dolgozol (amit muszáj) valójában nem valamilyen szükséges rossz feladatot végzel, hanem megéled az egyenlőséged. Ez is egyfajta lázadás a rendszer ellen, egy nemes ügy, ami célt ad az életednek.
Harmadrészt, a szöveg alapján a munka nem lehet valami olyan, amit a családban, otthon végzel. A munka és magánélet két radikálisan eltérő térben és időben helyezkedik el, a te dolgod, hogy ezeket egyensúlyban tartsd. Zseniális megfogalmazás: „a családi okokkal indokolt szabadságot követően gyorsabban visszatérhessenek a fizetett munkához”. Gyorsabban térj vissza a fizetett munkához a „családi okokkal indokolt szabadság” után. Az anyaság vagy a családi közegben végzett feladatok jelentése: „a karrier félbehagyása”, „a szakmai ambíció elengedése”.
Ellul azt mondja:
„Míg a rabszolga csak azért dolgozott, mert kényszerítették rá, a modern embernek, aki hisz a saját szabadságában és méltóságában, okokra és igazolásokra van szüksége ahhoz, hogy rávegye magát a munkára. Még egy modern nemzet gyermekei is olyan mennyiségű munkát végeznek az iskolában, amilyet a tizenkilencedik század kezdete előtt egyetlen gyermektől sem követeltek meg soha; ott is igazolásokra van szükség.” Ezt az igazolást pedig a propaganda fogja megadni.
Millió példát hozhatnék még, de vállalati közegben mozgok, és a munka-magánélet egyensúly az egyik leggyakrabban használt corporate buzzword. Kedves olvasóm: használtad már ezt a kifejezést? Ha igen, akkor – akaratlanul is – propagandát terjesztettünk. Nem vagy egyedül: ezernyi kifejezésünk, viselkedésünk, szokásunk idomít bennünket ahhoz a rendszerhez, amiben élünk. Ez igen messze van attól az agitációs propagandától, amit Hitlerhez, Sztálinhoz, Rákosihoz, vagy épp a leköszönő Orbán-kormányhoz kötünk. Ellul erre azt mondja:
„A szociológiai propaganda sokféleképpen jut kifejezésre – a reklámokban, a filmekben, a technológiában, az oktatásban, valamint a szociális ellátásban. Mindezek a hatások alapvetően összhangban vannak egymással, és spontán módon ugyanabba az irányba mutatnak; az ember szinte habozik mindezt propagandának nevezni. Ezeket a nem szándékos, nem politikai tevékenységeket sem a szociológusok, sem az átlagember nem tekinti propagandának. És mégis, egy mélyebb és objektívebb elemzés során mit is találunk? Ezek a hatások ugyanazokon a médiumokon keresztül jutnak kifejezésre, mint a propaganda. Valójában azok irányítják őket, akik a propagandát is készítik. (...) Az ilyen szociológiai propaganda markában lévő egyén meg van győződve arról, hogy akik így élnek, a jók oldalán állnak, akik pedig nem, azok rosszak; akik ezt a társadalomfelfogást vallják, azoknak igazuk van, akik pedig másként gondolkodnak, tévednek.”
A szociológiai propaganda teszi lehetővé, hogy tömegek véleményét, álláspontját, elképzeléseit, ambícióit néhány évtized alatt átformáljuk – úgy, hogy soha egyetlen nézetüket sem támadtuk közvetlenül. Curtis MacDougall azt mondja: „Kerülni kell, hogy bármely irányzatot frontálisan támadjunk. Jobb, ha erőfeszítéseinket olyan pszichológiai feltételek megteremtésére összpontosítjuk, amelyekből a kívánt eredmény látszólag természetes módon fakad.” Mit jelent ez? Azt, hogy először meg kell teremtenünk azt a szociológiai körülményt, amelyben egy ideológia egészen természetesnek tűnik. Ezért is különösen érdekes, hogy a Szép új világban az állam egyik első feladata a család eltörlése volt: az embereket laborokban tenyésztik, nincs szükség apára és anyára. Ebben a szociológiai kontextusban bizonyos nézetek egészen könnyen kikelnek – amelyeket csak nagy nehézséggel lehetne elültetni valakiben, aki családban nő fel.
De nem kell a fikció világába mennünk példákért: ilyen szociológiai környezetet jelent a nagyváros, a gyártósor, az iroda, a dugó az M0-n, az iskolarendszer, az állami ügyintézés, a közösségi média, és életünk szinte minden eleme. Keresztényként gyakran hallom, hogy különböző ideológiákat szidnak, mert azok „győzték meg” az embereket arról, hogy ne házasodjanak meg, ne vállaljanak gyermeket, vagy épp olcsó szórakozással töltsék ki az idejüket. Az egyik gyakran támadott ilyen ideológia a „feminizmus” – ez a vád azonban megfordítja az ok-okozati összefüggést! Nem a „feminizmus” felel a szociológiai kontextusért, épp ellenkezőleg: először jött létre egy környezet, amelynek aztán igazolására szolgált az ideológia. Mivel muszáj a legtöbb nőnek családjuktól távol dolgoznia, muszáj valamilyen igazolást adni ehhez az élethelyzethez. Gondoljunk bele a második világháborúba, amikor férfiak milliói hagyták ott az állásukat, megélhetésüket. Ezzel párhuzamosan pörgették fel a hadiipart, és a gyártósorokat nőkkel kellett feltölteni. Ezt a természetellenes helyzetet kellett valamilyen módon igazolni: miért jó, kívánatos, és nemes, hogy mindez így van.
Először jött létre egy környezet, amelynek aztán igazolására szolgált az ideológia.
A szociológiai propaganda célja tehát nem a politikai cselekvés, hanem az, hogy integráljon téged a társadalomba. Hogy te is megfelelj a „magyar” életformának, a „nyugati” életformának, a „középosztálybeli” életformának. Hogy ezek szerint rendezd be a szokásaidat, a vágyaidat, a szándékaidat, ezt tartsd normálisnak, és minden másra gyanakvással tekints.
Agitációs és integrációs propaganda
A következő csoportosítás az agitációs és az integrációs propaganda. Az agitációs propaganda célja, hogy konkrét cselekvésre bírjon, és a figyelem legnagyobb részét ez kapja. A legtöbb esetben forradalmi hevület fűti ezeket az üzeneteket, változást, forradalmat, felkelést vagy háborút akar. Minden forradalmi mozgalmat ilyen propagandakampány kísér: Spartacustól a francia forradalmon át egészen Leninig. Meglepő módon azonban a különböző kormányzatok is létrehozhatnak agitációs propagandát: ha háborút vagy harcot hirdet egy ellenséggel szemben.
Ellul azt mondja:
„Az agitációs propaganda igyekszik a végsőkig feszíteni az egyén energiáit, jelentős áldozatokat kér tőle, és arra készteti, hogy súlyos megpróbáltatásokat viseljen el. Kiszakítja őt a mindennapi életéből, a megszokott kereteiből, és a lelkesedés és a kaland világába veti; eddig nem is sejtett lehetőségeket nyit meg előtte, és olyan rendkívüli célokat vázol fel, amelyek mégis teljesen elérhetőnek tűnnek számára. Az agitációs propaganda ezáltal egy robbanásszerű mozgalmat szabadít el; egy válságon belül működik, vagy valójában ő maga idézi elő a válságot.”
Az agitációs propaganda hajtóereje a gyűlölet. Rendkívül egyszerű forradalmi mozgalmat indítani egy megjelölt ellenséggel szemben: ebben az esetben bűneinket, szerencsétlenségünket, hibáinkat mind rávetíthetjük a „másikra”, majd el kell pusztítanunk őt, hogy a szerencsétlenségünk eltűnjön. Hogy az ellenség az egyház, a liberális, az értelmiségi, a cigány, a paraszt, vagy a jobboldali, az majdnem mindegy. Miután megtörténik az agitáció, nem igényel további beavatkozást: egyetlen szikra lángra tudja lobbantani az eszét vesztett tömeget, amely ezután maga terjeszti majd a propagandát és növeli annak lángjait.
Az agitációs propaganda hajtóereje a gyűlölet.
Ami az előnye, az jelenti az agitációs propaganda korlátját is: hatása igen rövidtávú, és a lelkesedés hamarosan közömbösségbe, vagy épp elkeseredésbe csap át. Az agitációs propaganda ráadásul elsősorban a kevésbé értelmes társadalmi rétegre hat, akiket sokkal erősebben irányítanak az ösztöneik.
A propaganda másik típusa az integrációs propaganda, amely az agitációval ellentétben egészen új jelenség, és nem létezett a 20. század előtt. A tömegmédia és tömegdemokrácia elterjedésével ugyanis nem elég, ha egy politikai erő egyszer kap felhatalmazást a választóitól: ezután minden döntéséhez, álláspontjához teljes odaadást kell várnia a társadalom jelentős részétől. Ellul azt mondja:
„Minél inkább egységes egy társadalom, annál erősebb és hatékonyabb. (...) [A tagnak ezért] osztoznia kell a csoport sztereotípiáiban, meggyőződéseiben és reakcióiban; aktív résztvevőként kell jelen lennie annak gazdasági, etikai, esztétikai és politikai tevékenységeiben. Minden cselekedete, minden érzése ettől a kollektívától függ. És, amint arra gyakran emlékeztetik is, csupán ezen a kollektíván keresztül, a csoport tagjaként képes a kiteljesedésre.”
Az egyént nem hagyhatjuk magára: minden ponton igazítanunk kell a gondolatait és viselkedését a társadalmi közeghez. Ha nem mész el szavazni, felelőtlen ember vagy, aki nem él demokratikus kötelezettségével. Ha nem használsz okostelefont, furcsa vagy. Ha nem bankolsz, őskövületnek számítasz. Ha nincs véleményed a globális felmelegedésről vagy az orosz-ukrán háborúról, akkor egy barlangban élsz. Ha nem jársz terápiára, nem is foglalkozol magaddal, az „red flag” a randin.
Ez a propaganda legfontosabb formája. A lényege, hogy megformázzon téged tetőtől talpig, kívülről befelé, életed minden egyes területén. Az elfogadott határokon belül persze engedjük a „diverzitást”, de ez csak látszat: lépj csak át egyetlen, társadalmilag előírt határt, és az eredmény egy pszichiátriai diagnózis, lekicsinylő komment, nyilvános megszégyenítés, vagy akár börtönbüntetés lesz.
Míg az agitációs propaganda legfőképpen az alacsonyabb státuszú és kevésbé tanult rétegeket érinti, az integrációs propaganda annál hatásosabb, minél tanultabb az egyén. A „tanult értelmiségi” ugyanis szeretne képben lenni a világ dolgaival. Szeretné tudni, mi számít „magas státuszú” álláspontnak egy-egy kérdésben, mi a „tudományos konszenzus”. Még véletlenül sem akar olyan véleményt megfogalmazni, ami miatt kiesik az ismerősök, szaktársak, más értelmiségiek kegyeiből. Úgy gondolják, hogy akadémiai múltjuk és értelmi képességeik miatt immunisak a propagandára, és „meg tudják szűrni” az üzeneteket. Ha úgy látják, hogy az üzenet egy hiteles, okos, adatokkal alátámasztott forrásból jön, elfogadják azt. Az erre való kondícionálás már az iskolában kezdődik, ahol senki nem szereti az okoskodó diákot, aki folyton visszakérdez.
Bármely rendszerről is beszélünk, még ha agitációval is jutott a csúcsra, el kell kezdenie integrációs propagandát használni, mert egyedül ez működik hosszú távon. Az agitációs propaganda csábítása, hogy rövid időszakokon át jól működik, és gyors, látványos eredményeket szállít. A probléma, hogy ez a láng idővel felemészti magát, vagy a társadalmat is. Ennek ellensúlya lehet az integrációs propaganda, amelyet időnként meg lehet fűszerezni egy kis agitációval. Az integráció eszköze lesz az oktatás, az értelmiség, a tudományos közösségek, a könyvkiadók és egyesületek – az agitáció pedig a tömegmédiában történik majd, amikor épp szükség van rá.
Vertikális és horizontális propaganda
Amikor azt mondom: „propagandista”, ki jut eszedbe? Goebbels? Sztálin? Rogán Antal? Nem tévedsz, de ez csak az igazság egy része. Majdnem biztos ugyanis, hogy egyvalakit kihagytál a felsorolásból: önmagadat.
A vertikális propagandáról már esett szó az első adásban: amikor a rádiót hallgatod az autóban, egy vagy a tömegből, hozzád beszél a műsorvezető, de nem mint egyénhez, hanem mint egyénhez a tömegben. Nem vagy többé egészen ember: tárgyiasít, hogy befolyásoljon. Passzív befogadója vagy az üzeneteknek. Mindez annak ellenére van így, hogy aktívnak érzed magad, hozzászólhatsz YouTube-on, Facebookon, és szavazhatsz, sőt, még véleményed is lehet! A ChatGPT és társai ugyanezt az illúziót ültetik el benned: mintha te irányítanál, a te kérdéseid számítanának.
A horizontális propaganda esetén azonban nincs vezető, és látszólag minden résztvevő egyenlő. Az „önálló gondolkodás” illúzióját épp ez adja: közösen jutunk döntésre, párbeszéd útján, konszenzussal. Sokan ültünk már ilyen bizottságban, ahol papíron mindenki szabadon nyilváníthatott véleményt, de mindannyian tudtuk, mi lesz egy-egy döntés kimenetele. Bármilyen kiscsoportos helyzetben megtörténhet ugyanez. Ellul azt mondja:
„Minden egyes egyén hozzájárul a csoport véleményének formálásához, de a csoport is segít minden egyénnek felfedezni a helyes irányvonalat. Mert csodás módon végül mindig a helyes irányvonalat, a várt megoldást, a „megfelelő” meggyőződéseket fedezik fel. Minden résztvevő egyenrangú félként van jelen, a találkozók közvetlen hangvételűek, a vita kötetlen, és nincs elnökölő vezető. A haladás lassú; sok találkozóra van szükség, amelyek mindegyikén felidézik az előzőek történéseit, hogy ezáltal is osztozhassanak a közös tapasztalaton. Önkéntes elköteleződést váltanak ki, és az a cél, hogy olyan megoldást teremtsünk, amelyet az egyén maga „talál meg”, ahelyett, hogy felülről kényszerítenék rá. Olyan helyzetbe hozni az egyént, amelyben látszólag szabad választási lehetőséggel bír, miközben mégis azt kapjuk tőle, amit elvárunk, sokkal kifinomultabb és kockázatosabb dolog.”
A különböző tanácsadói, intervenciós, coaching, lelkigondozói, gyülekezeti csoportos vagy terápiás alkalmak is terei lehetnek a horizontális propaganda terjesztésének. Mivel az egyén egyik feladata, hogy megnyíljon, és „ítélkezésmentes” közegben van, ahol a másik oldalon ülő személy még a látszatát is el akarja kerülni a sugalmazásnak, az egyén minden felismerésre sajátjaként tekint. De vajon mennyien hagyják el ezeket a csoportokat, alkalmakat olyan felismerésekkel, amelyek a tanácsadó vagy segítő számára nem elfogadhatóak?
Könnyen megtörténhet az is, hogy a látszólagos egyenrangúság ellenére egy (vagy több) személy azért van a csoportban, hogy annak döntését befolyásolja. Ebben az esetben azok, akik őszinte párbeszédre, vitára, nyílt beszélgetésre számítanak, részeseivé válnak a színjátéknak. Senki nem szólja meg őket a kritikákért, sőt, jogosnak és logikusnak ismerik el azokat. A végső döntés azonban nyomokban sem tartalmazza majd a kritikus részeket. Miért? „Kompromisszum, párbeszéd, közös nevező.”
Ennek a jelenségnek fontos helye a közoktatás, ahol egyszerre van jelen a vertikális és horizontális propaganda. Máté Gábor és Godron Neufeld A család ereje című művében hosszasan beszélnek arról, milyen károkkal jár, amikor a gyerekek szocializációja nem felnőtt-, hanem társfókuszú, azaz a társcsoport határozza meg azt, hogy a gyerek mit tart követendő példának, helyes és helytelen viselkedésnek. Az iskola egyik következménye, hogy az organikus csoportok meggyengülnek, esetleg fel is bomlanak (család, tágabb család), és a társközösség válik fontossá. Ebben a csoportban minden tag tovább erősíti a csoport értékeit és kívánt viselkedéseit. Különösen igaz ez akkor, ha a gyerek családja eleve szétesett állapotban van. (Emlékezzünk: az egyenjogúság jegyében mindkét szülőnek dolgoznia kell.)
A közösségi média (különösen annak rendkívül interaktív formái, mint a Twitter / X, vagy a Reddit) szintén alkalmazzák a horizontális propaganda hatásait. Igen, vannak vertikális elemek (nagy hatású influenszerek, moderátorok, a platform tulajdonosai stb.), de az igazi hatást a sok ezernyi reakció, komment, upvote és downvote éri el. A csoport egyértelműen meghatározza, milyen viselkedésformákat támogat – és gyorsan korrigálja az attól eltérő személyeket. És mindez organikusnak tűnik. Nincs felsőbb hatalom, utasítás vagy szankció: csak ezernyi apró interakció, amely mind egy irányba mutat.
Racionális és irracionális propaganda
A kategóriák sorát egy furcsa párossal fogjuk zárni. Sokan úgy gondolnak a propagandára, hogy az elsősorban az érzelmekre hat: vágyat és félelmet kelt, undort vagy gyűlöletet ébreszt, esetleg megkedveltet velünk valakit. Ez igaz, de nem a teljes igazság.
A propaganda nemcsak irracionális lehet: az adatok, tények, statisztikák, grafikonok, kutatások, és különböző racionális érvek mind rendkívül fontos eszközök a propagandista kezében. A felvilágosult ember számára elvárás, hogy úgy gondolja: őt érvekkel, adatokkal, tényekkel győzték meg, racionális úton. Szeretnék azt hinni, hogy döntéseik észszerűek, így a propaganda rendszeresen tele van információkkal.
Végül persze mindez nem számít. Ki tudná feldolgozni azt a rengeteg információt, amely szembejön vele? Kinek van ideje hónapokig, évekig kutatni egy témában, hogy valóban megalapozott álláspontja legyen? Az érvek nem önmagukban fontosak, hanem azért, amilyen benyomást hagynak a nézőben, olvasóban. A tények végül egy irracionális, ösztönszerű reakciót váltanak ki belőled. Ez marad meg benned, és ez ösztönöz cselekvésre.
És itt a propaganda egyik legnagyobb félreértése: a hatásos propaganda nem hazudik. A hatásos propaganda pontos adatokkal, állításokkal, statisztikákkal, grafikonokkal dolgozik majd. Ezek segítségével hozza létre az összbenyomást benned – amely nem azért lesz propaganda, mert a benne lévő adatok nem felelnek meg a valóságnak. Azért lesz propaganda, mert ezeket az információkat szelektíven válogatják össze (bizonyos elemeket kihagyva, másokat felnagyítva), és mindig valamilyen cél (többnyire politikai) tartozik hozzá. Minél több területen minél több információt próbálsz befogadni, annál kevésbé válsz alkalmassá ezek megszűrésére, értékelésére, nyomon követésére. Csak a benyomás marad meg.
A racionális propaganda célja tehát az, hogy irracionális választ hozzon létre a propaganda áldozatában. Ez az állapot alkalmassá tesz téged arra, hogy befolyásoljanak és kedvükre formáljanak.
Ebben az adásban megnéztük, milyen típusai vannak a propagandának. Láthattuk, hogy a legtöbben csak a felszínt kapargatják, amikor propagandáról beszélnek – Ellul azonban a jelenség mélyét vizsgálja. A következő adásban megnézzük, milyen körülmények teszik szükségessé és hatásossá a propagandát.
