Üdv a Telosz.hu-n! Ez egy négyrészes sorozat utolsó epizódja. Az előző részeket itt találod:
Iratkozz fel kedvenc podcastlejátszódban, és oszd meg ismerőseiddel is!
Az adás jegyzetei
„A keresztény emberre jellemző politikai és forradalmi hozzáállás gyökeresen különbözik mások hozzáállásától; az vagy sajátosan keresztény, vagy semmi.”
Az erőszakról és a szükségszerűség világáról beszélünk Jacques Ellul: Violence című munkája alapján. Ellul radikális vonalat húz a keresztény szabadság és a szükségszerűség világa közé. Az előző adásokban megnéztük, milyen törvények uralkodnak a szükségszerűség világában – de mi a keresztény ember sajátosan keresztény feladata?
Keresztény cselekvés
Ellul szerint a keresztény ember feladata, hogy kihívást intézzen a szükségszerűség rendje felé, és összetörje azt. Az ember annyira van alávetve a szükségszerűségnek, amennyire el van szakadva Istentől. Ádám, az első ember, amikor Istennel közösségben van, szabad; semmilyen szükségszerűségnek nincs alávetve. Egyetlen parancsolatot kap, de ez sem korlátozza őt kívülről semmiben: sőt, még a parancsolat is örömhír („minden fáról ehetsz”), és egy személyes párbeszédben hangzik el. Nem szükségszerű, hogy dolgozzon, hogy termeljen, hogy megvédje önmagát vagy az Édenkertet bárkitől.
A szükségszerűség akkor jelenik meg, amikor Ádám megszakítja ezt a kapcsolatot. Ezután lép be a szükségszerűség világába: ahol éhes, fáradt, dolgoznia kell ahhoz, hogy életben maradjon, ahol a természettel szemben viaskodnia kell, és ebből a rendből nincs kiút. A szükségszerűség végső állomása a halál: az ember tehetetlenül halad a vég felé, mert nem tehet máshogyan. Az ember az egész Ószövetségben küzd a szükségszerűséggel szemben. A munka szükségszerűségét a szombattal, az éhségét a böjttel függeszti fel, az adakozással pedig részben felfüggeszti a pénz szükségszerűségét is. Az ember ezekben a cselekedeteiben a szabadságot gyakorolja, mégha tökéletlenül is.
A valódi szabadság azonban csak Krisztuson keresztül jön el, akiben még a halál szükségszerűsége is megszűnik. Ő mondja: „Odaadom az életemet, hogy azután újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, és hatalmam van arra, hogy ismét visszavegyem.” (Jn 10,17-18) Pál apostol ugyanezt erősíti meg, amikor kérdezi: „Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?” Szinte kineveti a halál szükségszerűségét, mert Jézus már legyőzte azt.
Tehát már győztünk – de még nem teljesen. A szabadság és szükségszerűség ugyanabban a térben és időben létezik. A kettő közötti ellentét feloldhatatlan. Hogyan cselekedhet ebben a feszültségben a keresztény ember?
Prófétai és közbenjáró jelenlét a hatalmasok előtt
A keresztények egyik feladata, hogy emlékeztessék a hatalmasokat az Istentől kapott felelősségre: „Emlékezteti az államot: bár az [állam] szekuláris és tisztségviselői ateisták, mindazonáltal az Úr szolgái. Akár tudják, akár nem, akár tetszik nekik, akár nem, az Úr szolgái – a jó érdekében. És számot kell majd adniuk az Úrnak arról, ahogyan a szolgálatukat végezték.” Ez nem politikai szerep. Mi különbözteti meg a politikai szereptől? Az, hogy a prófétai szó sohasem lép fel erőszakkal és nem tör hatalomra. Kilép a politika barát-ellenség dialektikájából, és valami egészen más szerepet vesz fel. Az ítéletet teljes egészében Isten kezébe teszi, egyszerűen tükröt állít a hatalmasok elé: „Semmi hatalmad sem volna, ha onnan felülről nem adatott volna neked.” Nincsenek illúziói: tudja, hogy továbbra is a szükségszerűség világában léteznek, de tudja, hogy itt is van minőségi különbség erőszak és erőszak között. Arra hívja a politikust, a katonát, a cégvezetőt, a forradalmárt, a tüntetőt, a rendőrt, a bürokratát, hogy tudják: a jó érdekében az Úr szolgái még a szükségszerűség közepette is. Nem általánosságban kéri számon rajtuk a „keresztény erkölcsöt”, hanem konkrét helyzetekben szólal fel az elnyomott ember érdekében.
Ugyanez igaz a közbenjárásra. A keresztény ember feladata, hogy az elnyomottak, szegények, nyomorultak ügyét a gazdagok, elnyomók, hatalmasok elé vigye. Ebben azonban nem csatlakozhat más tömegmozgalmakhoz, nem állhat azon elnyomottak mellé, akiket más nagyhatalmak, politikai erők, mozgalmak és emberek milliói használnak céljaikra. Ellul szerint a keresztények gyakran akkor lépnek be ezen mozgalmakba, amikor azok már mainstreammé válnak, és az általuk védelmezett szegények és elesettek sorsa már rég eldőlt, a mozgalom pedig már tisztán a hatalomért küzd. A keresztény ember azok sorsát viszi a hatalom elé, akikről más nem tud, de a keresztény ember igen, mert a Szentlélek vezeti rá.
Mi történik, ha a keresztény ember nem végzi ezt a feladatát? Ellul szerint az eredmény súlyos erőszak lesz. Az igazságtalanság és kölcsönös megtorlás egy ponton felrobban, és láthatóvá válik. Ilyenkor válhat igazán képmutatóvá a keresztény ember, hiszen ránéz az eddig többnyire rejtett erőszakra és azt mondja: „Már nekünk is muszáj erőszakot használnunk, akkora a gonoszság!” Ellul figyelmeztet:
„Tehát, ahelyett, hogy az erőszak szítóira hallgatnának, a keresztényeknek bűnbánatot kellene tartaniuk, amiért elkéstek. Mert ha eljön az idő, amikor a kétségbeesés az erőszakot látja az egyetlen lehetséges útnak, az azért van, mert a keresztények nem töltötték be a szerepüket. Ha bárhol elszabadul az erőszak, azért mindig a keresztények a hibásak. Ez mintegy a bűnvallás kritériuma. Mindig azért tör ki az erőszak, mert a keresztények nem törődtek a szegényekkel, nem védelmezték a szegények ügyét a hatalmasok előtt, nem harcolták meg rendíthetetlenül az igazságosság harcát. Ha az erőszak már jelen van, akkor már túl késő. És akkor a keresztények nem próbálhatják megváltani magukat és megnyugtatni a lelkiismeretüket azzal, hogy részt vesznek az erőszakban.”
Micsoda erős szavak! És milyen ritkán találkozunk ezzel. Néztünk már ilyen szemmel a körülöttünk lévő zűrzavarra és bűnre? Mondtuk már azt egy romboló, pusztító társadalmi erőre: „Uram, bocsáss meg, hogy nem tettük meg, ami ezt megelőzte volna!”? Ellul szerint a keresztény ember közbenjár, és hordozza a világ terheit, felelősséget vállalva azokért.
Szellemi harc
A keresztény cselekvés másik területe a szellemi harc. Ellul ezt „keresztény radikalizmusnak” nevezi. A következőket mondja: „A kereszténységet a maga kinyilatkoztatott teljességében kell elfogadni – abszolút módon, hajthatatlanul, kulturális, filozófiai vagy bármi másfajta alkalmazkodás vagy adaptáció nélkül. (...) Az a kereszténység, amelyik alkalmazkodik a kultúrához abban a hitben, hogy így elfogadhatóbbá és érthetőbbé teszi magát, és hitelesebben kapcsolódik az emberiséghez – az nem fél-kereszténység; az a kereszténység teljes tagadása. Amint a kereszténység teret enged az alkalmazkodásnak vagy a humanista értelmezésnek, a kinyilatkoztatás odavan. A keresztény hit radikális, ellentmondást nem tűrő, mint Isten igéje maga, vagy különben semmi.”
Miért radikális tehát? Mert teljes egészében elfogadja a kereszténység tanítását, különösen a szellemi valóság létezéséről és erejéről. Ellul itt kritizálja erősen a „demitologizáló” teológusokat, akik szeretnének egy modern, társadalmilag is elfogadható kereszténységet felrajzolni:
„Paul Tillich kultúrteológiája, Rudolf Bultmann demitologizációja [mitológiátlanítása], a mai „Isten halott” teológia mind a kereszténység adaptációi ahhoz, amit az ember természetének és a modern társadalomnak tartanak. Nagyon fontos megértenünk, hogy minden ilyen erőfeszítés, bármilyen intelligens is, radikálisan támadja Jézus Krisztus Úrságát azáltal, hogy megfosztja azt tartalmától és erejétől. (...) Az ilyen alkalmazkodás megfosztja az evangéliumot radikalizmusától, és tehetetlenné teszi a keresztényt az erőszak elleni küzdelemben. A világgal való kiegyezés keresése annyi, mint elvágni az evangélium gyökereit.”
Hogyan kapcsolódik ez a szellemi harchoz? Úgy, hogy az „Isten halott” teológia, amely tagadja a csodákat, tagadja a szellemi erők létezését, egyedül a hatalom látható és konkrét formáival képes foglalkozni. Hogyan? Például úgy, hogy intézményeket épít vagy dönt meg. A keresztény egyház feladatát elsősorban a szociális munkában látja vagy a „kézzelfogható segítségben”. Képtelen a harcra szellemiként gondolni. Ellul nem tagadja, hogy időnként ezekkel a fizikai valóságokkal is küzdeni kell, méghozzá a szükségszerűség rendjén belül. Azonban arról is ír, hogy van munkamegosztás a két harctér között. A legtöbben önként és spontán módon a harc fizikai részébe szállnak be, és azt politikai, gazdasági, és gyakran erőszakos eszközökkel vívják. De ki vívja a harc szellemi részét? Ellul szerint azt csak a keresztény ember vívhatja meg. Világosan beszél arról, hogy a keresztények nem szociális munkára, nem „szociális kereszténységre” kaptak megbízást, hanem arra, hogy az embereket megtérésre hívják és megvívják a harc szellemi részét. Ezt írja:
„Csak keresztények küzdhetnek meg azokkal a hatalmakkal, amelyek a probléma gyökerét jelentik. Az állam erőtlen és jelentéktelen lenne, ha nem lakozna benne valami, ami több önmagánál. (...) És ezt egyedül a keresztények tehetik meg – mert a többiek minderről semmit sem tudnak, és mert egyedül a keresztények kapják meg a Szentlélek erejét, és Isten tőlük követeli meg e dolgok megtételét. Ismerem a kísértéseket! Az emberek azt fogják mondani: »A keresztények megtartják maguknak a jó részt. Kitérnek a kemény, veszélyes csata elől, és nyugodtan imádkoznak a szobájukban.« (...) Azt fogják mondani: »A keresztények tele vannak szép szavakkal. Azt hajtogatják, hogy részt vesznek a küzdelmünkben, de vigyáznak, nehogy bepiszkolják a kezüket, és így megőrizhetik a tiszta lelkiismeretüket.« Bárki egyetért ezzel, aki még soha nem harcolt szellemi harcot. De a szellemi hadviselés éppoly brutális, mint az emberi hadviselés. Tudjuk, milyen árat fizetett Jézus azért, mert szellemi úton vívta meg a harcát.”
Ellul itt egy párhuzamos, teljesen valós, szellemi harcteret tár elénk. Azt mondja, hogy azok a szellemi hatalmasságok, amelyeket a Szentírás anyagi valóságok mögött említ, valósak. Azt mondja: „Még ha más szemszögből közelítünk is meg olyan jelenségeket, mint az állam, a pénz, a szexualitás, a törvény, akkor is eljutunk arra a gondolatra, hogy e jelenségek mögött van valami, ami nem redukálható racionális fogalmakra, valami, ami egy mélyebb létezésre utal, és ami nem magyarázható meg teljesen emberi szinten.” Gondoljunk csak Hobbes Leviatánjára. Hobbes igyekezett egy metafizikától mentes filozófiai rendszert létrehozni, államelméletében mégis egy mitológiai szörnyet húz elő az elnyomó állam leírására. Ellul azt mondja, hogy nem intézhetjük el a dolgot annyival, hogy „ez egy metafora”: komolyan kell vennünk ezeknek a szellemi valóságoknak létét, és ezen a szinten kell megharcolnunk a hit harcát. Hogyan?
„A hit harcát kell vívnunk, méghozzá azokkal a fegyverekkel, amelyekről Pál beszél: az ima, Isten Igéje, Isten igazságossága, a buzgóság, amellyel a békesség evangéliuma ruház fel minket (...) és a Lélek kardja. És ha azt gondoljuk, hogy ez könnyű, az azért van, mert semmit sem tudunk Krisztus életéről, mert annyira elmerültünk materialista kultúránkban, hogy teljesen elfelejtettük Isten bennünk végzett munkájának jelentését, teljesen elfelejtettük, mire hívattunk el a világban. Mert Pál fegyvereit forgatni biztosan nem azt jelenti, hogy önelégült, eseménytelen életet élünk. A hit harca megköveteli az ember életének, sikerének, pénzének, idejének, vágyainak feláldozását. (...) Jézus legyőzte a hatalmakat – az állam, a hatóságok, az uralkodók, a törvény stb. hatalmait – nem azzal, hogy hatalmasabb volt náluk, hanem azzal, hogy odaadta magát egészen a halálig.”
A hit harcának végső formája a tanúskodás, akár az életünk árán is.
A szeretet erőszakja
A keresztény cselekvés harmadik formája az erőszak egy speciális típusa. Úgy tűnik ugyanis, hogy a kereszténység mégsem tilt minden erőszakot. Ez az erőszak azonban kevésbé látványos, kevésbé dicsőséges, és senki nem fog köszönetet mondani érte. Ez az, amit Ellul a szeretet erőszakjának nevez. Mit jelent ez? A szeretet erőszakja „az az erőszak, amely hajthatatlanná tesz minket önmagunkkal szemben, és kitartóvá abban a követelésünkben, »hogy a másik ember Istenképűségéhez méltó módon éljen«”. Micsoda definíció! Olvassuk el ismét: A szeretet erőszakja „az az erőszak, amely hajthatatlanná tesz minket önmagunkkal szemben, és kitartóvá abban a követelésünkben, »hogy a másik ember Istenképűségéhez méltó módon éljen«”.
Hajthatatlan, kitartó, követel. Nem igazán a „szeretethez” kapcsolt kifejezések. De Ellul folytatja: „Mert így (Istenképűségünkhöz méltó módon) élni nem természetes; sőt, ez egyfajta természetellenesség eredménye. De a másikat nem lehet arra kényszeríteni, hogy teljesen ember legyen, csakis abszolút szeretetben és az abszolút szeretet által. (...)”
Ellul itt félelmetesen rátapint a korszellem lényegére. Ma a radikális tolerancia korát éljük, ahol nincs annál nagyobb bűn, mint „követelni, hogy a másik Istenképűségéhez méltó módon éljen”. Ha ezt teszed, az inkább a „gyűlölet” vagy a „fóbia” címkéjét kapja az utca emberétől. „Elég jó vagyok!” – mondja a világ, és radikálisan követeli ennek megerősítését mindenkitől. Ennek a keresztények tudnak legkevésbé eleget tenni, hiszen a kereszténység ortodox üzenete: „Senki sem jó, csak egyedül Isten.” (Lk 18,19) A szeretet erőszakja pedig kitartóan ragaszkodik ahhoz, hogy a másik ember Istenképűségének méltó módon éljen.
Miért erőszak ez, miért nem egyszerűen „szeretet”? Ellul szerint azért, mert „a szeretet erőszakjának teljes jelentése benne van Pál soraiban, amikor azt mondja: »Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat.« Ez tehát egy harc. (...) Pál arra hív minket, hogy a gonoszt jóval győzzük le – és erre is a küzdelem képét használja. Nem szabad meghajolnunk vagy engednünk a gonosz előtt, sem gyávaként vagy erőtlen gyengékként viselkednünk: le kell győznünk, felül kell múlnunk a gonoszt, túl kell lépnünk rajta, olyan terepre kell állnunk, amelyet a gonosz nem érhet el, olyan fegyvereket kell használnunk, amelyeket a gonosz nem fordíthat ellenünk, olyan győzelemre kell törekednünk, amelyet a gonosz soha nem érhet el!”
Tehát a keresztény ember feladata: a szeretet erőszakja önmaga és embertársai felé. De rögtön látjuk is a kísértést: mitől lesz ez más erőszak, mint a szükségszerűségé? Ellul folytatja:
„[A másikat arra kényszeríteni, hogy teljesen ember legyen] bizonyosan nem azt jelenti, hogy bármilyen módon jogunk van felette, hogy a főnöke, az oktatója, a vezetője, a tanácsadója vagyunk; hanem azt jelenti, hogy ösztönözzük őt egy olyan szeretet erőszakjával, amely soha nem keresi a maga hasznát, soha nem törekszik birtokolni a másikat vagy uralkodni felette.
Mert nem szabad elfelejtenünk, hogy kétféle szeretet létezik: az Erósz, amely birtokolni és uralkodni akar, és az Agapé, amely ad – önmagát is adja. (...) Azok a keresztények, akik a szegények szeretete nevében erőszakot hirdetnek, az Erósz tanítványai, és már nem ismerik Krisztus Agapéját. Csak Jézus Krisztus önfeláldozásának fényében lehet az embert arra kényszeríteni, hogy emberként éljen.”
Hogyan maradhatok az Agapén belül, hogyan kerüljem el, hogy birtokoljam és domináljam a másikat? Ellul feltétele: vissza kell utasítanunk minden emberi eszközt a győzelemhez. Nem azért, mert úgy általában tilos lenne használnunk ezeket. Akkor miért? Ellul azt mondja:
„Isten megengedi, hogy válasszunk. Pál szintén. Azt mondja, hogy »nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét«, nehogy a retorika és a filozófia elrejtsék a Lélek erejét. Nem azt mondom, hogy tilos emberi eszközöket alkalmaznunk. Azt mondom, hogy amikor alkalmazzuk őket, akkor elvesszük az Ige erejét, hatékonyságát, erőszakosságát. (...) Amikor politikai vagy forradalmi eszközöket használunk, (...) erőszakunk lerombolja az ima szellemi erejét és gátat szab a Szentlélek beavatkozásának. Miért? Mert ez Isten cselekvésének, egész kinyilatkoztatásának logikája – Ábrahámban, a kitagadott vándorban, Mózesben, a dadogóban, Dávidban, a gyengében, Jézusban, a szegény emberben. Ha elutasítjuk az emberi eszközöket, a mi szellemi beavatkozásunk hatékony szellemi erőszakká válhat.”
Tehát amikor én küzdök, amikor a magam hasznát keresem, amikor birtokolni akarom a másikat, uralkodni akarok felette, akkor a szeretet erőszakja egyszerűen nem működik. Lehet, hogy látszólag elérem a célomat, de azt én tettem, átlépve a szükségszerűség világába. Ez sem tilos, de ne nevezzük kereszténynek. Talán szükségszerű volt, de csak azért tettem, mert nem találtam a keresztény utat.
A szeretet erőszakja tehát kizárja az erőszak bármilyen más fajtáját. Ellul azt mondja:
„A Lélek nem fog beavatkozni, nem fog robbanásszerű erővel berontani, hacsak az ember nem hagy [neki] teret – azaz, hacsak az ember maga nem avatkozik közbe. (...) Nevetségessé teszi magát, amikor megpróbál politikus, forradalmár, gerilla, rendőr vagy tábornok lenni.”
Ilyenkor szokott felmerülni egy cinikus érv: „Persze, a keresztények imádkoznak, pedig ehelyett meg is etethetnék az éhezőt. Meg kell tennünk, amiért imádkozunk, nem kérhetjük magunknak a mindennapi kenyeret anélkül, hogy másoknak is adnánk belőle.” Ellul azt mondja, hogy bár tiszteli ezt a lelkigondozói nézőpontot, az imádság egyáltalán nem ezt jelenti:
„Azt mondani: »Mi Atyánk«, azt jelenti, hogy Isten kezébe helyezzük magunkat, alávetjük magunkat az ő döntéseinek, bízunk az ő irgalmában – és fellebbezünk az emberek igazságtalan ítéleteivel szemben Isten igazságos ítéletéhez. (...) Amikor valamiféle társadalmi-politikai tevékenység a fontos, a Krisztusba vetett hit csupán eszközzé válik. (...) Mert a mai embereknek sokkal nagyobb szükségük van valódi vigasztalásra, mint gazdasági növekedésre; megbékélésre, mint gyűlöletre és erőszakra való felhívásokra.”
A cselekvés akadálya
Most, a sorozat végére láthatjuk, mit jelent Ellul „keresztény radikalizmusa”. Arra hívja a keresztényeket, hogy adjanak a világnak olyan speciálisan keresztény válaszokat, amelyekre csak ők képesek. Szükség van a gazdasági növekedésre, de sokkal nagyobb szükség van valódi vigasztalásra. Szükség van a politikára, de sokkal nagyobb szükségünk van valódi megbékélésre. Az első adásban kicsit éles voltam Puzsér Róbert megbékélésmenetével szemben: Robi ugyanis a lelke mélyén valószínűleg érzi ennek szükségét. Közben azonban rájön, hogy a szükségszerűség világában mozog, ahol győzni kell, minden áron. Béke – az én feltételeim mellett. Béke – az én uralmam alatt. Ez is lehet szükségszerű küzdelem, de az erőszak törvényei alapján ez valódi békéhez nem vezethet, csak az erőszak iránya fordul meg. Egyedül Krisztus által léphetünk ki a szükségszerűség világából.
És rögtön felmerül a kérdés: miért nem tesszük? Miért nyúlunk olyan gyakran politikai megoldásokhoz, erőszakhoz, a szükségszerűség rendjéhez keresztényként? Miért a „szociális munkában” látjuk a keresztények elsődleges feladatát? Miért gondoljuk, hogy az imádság semmit nem ér, ha nem adunk „gyakorlati segítséget”? Miért tartjuk jelentéktelenebbnek a szellemi harcot a fizikainál? Ellul válasza egyszerű: azért, mert nem hiszünk. Így ír:
„Ha azt gondolom, hogy nem tudom elérni a többieket, csak úgy, ha részt veszek a lázadásukban, haragjukban és gyűlöletükben, ha azt gondolom, hogy Krisztus vigasztalása megtévesztő hazugság, és a megbékélés képmutatás, akkor többé nem hiszem, hogy az eljövendő ország valóban jelen van, és többé nem hiszek a Feltámadásban. És mivel szívem mélyén többé nem hiszem ezeket a dolgokat – nem hiszem őket bizalommal és megkérdőjelezhetetlenül, mint a kisgyermek, akinek utánzására Jézus intett minket – a Feltámadást helyettesítem a róla alkotott mitologikus képemmel, és úgy döntök, hogy nekem kell majd felépítenem Isten országát a földön a saját kezemmel. Mivel nem hiszem ezeket a dolgokat, azt gondolom, hogy mások sem hihetik őket. És mivel azt hiszem, hogy minden ezen a földön történik (a többi pedig csak illúzió), azt gondolom, hogy többé nem hirdethetem Krisztus Visszatérésének reménységét.”
Ebből fakad a gyávaságunk. Hogy a világ eszközei szerint cselekszünk. Hogy beszippant bennünket a politika, ahelyett, hogy felülemelkednénk rajta. Hogy saját kezűleg akarjuk felépíteni Isten országát a földön. Ellul üzenete radikális és felszabadító: ez nem a mi feladatunk. A mi feladatunk a szellemi harc, a prófétaság, és a szeretet erőszakja. Igen, kiléphetünk a szükségszerűség rendjébe is, de akkor tudnunk kell, hogy nem Krisztus szabadsága szerint cselekszünk. Megteszünk majd olyan dolgokat, meg kell tennünk olyan dolgokat, amelyek nem Isten országát építik. Ne áltassuk magunkat: ilyenkor bűnt követünk el, bármilyen jó és vonzó indítékkal is tettük. A cél nem szentesíti az eszközt: a gonosz eszköz megrontja még a legjobb céljainkat is.
Ellul szerint valódi szükség arra van, hogy a keresztények speciálisan keresztény módon legyenek jelen a társadalomban. A Presence in the Modern World (Jelenlét a modern világban) című művében erről így ír:
„Az egyháznak azon kell dolgoznia, hogy mindenki olyan helyzetbe kerüljön – gazdasági és intellektuális, de pszichológiai és fizikai értelemben is –, hogy ténylegesen meghallhassa az evangéliumot, elég életerős legyen ahhoz, hogy e szavaknak jelentésük legyen számára, és képes legyen igennel vagy nemmel felelni. Választásuk titka Istenre tartozik; de döntésre így is szükség van, és nem szabad őket olyan körülmények közé taszítani, hogy csak úgy tudjanak reagálni, mint [a példázat szerinti] disznók a gyöngyökre.
Semmi gyöngyöt a disznók elé! De az embereknek meg kell szűnniük disznóknak lenni, és ez nem a kegyelem munkája, hanem emberi munka, az emberi lények szintjén. Ez ma szörnyen nehéz munka, amelyre különösen a keresztények hivatottak, mert nekik másoknál jobb lehetőségük van meglátni az emberiség valódi helyzetét, azt, hogy hová kell eljutnia, és mi a célja. Forradalomra van szükség egy olyan világban, ahol ez lehetetlenné vált; olyan forradalomra, amely egy olyan civilizáció legmélyebb rendszereit támadja, amelyben minden erőfeszítés egyetlen cél felé tart: minden emberi lényt disznóvá alakítani, akik éppen ezért többé már nem képesek befogadni az Írás gyöngyeit.”
A harc tehát kettős: a szükségszerűség rendje szerint is zajlik a látható hatalmasságok ellen, de valódi győzelem csak a másik harctéren van. Ott pedig nincs más erőszak, csak a szereteté.
