Üdv a Telosz.hu-n! Ez egy négyrészes sorozat második epizódja: iratkozz fel és hamarosan e-mail-fiókodba érkezik a következő rész. Az első epizódot itt találod:
A következő epizódot pedig itt:
Iratkozz fel kedvenc podcastlejátszódban, és oszd meg ismerőseiddel is!
Az adás jegyzetei
Sokan próbálták már leírni a tökéletes várost, a felhőtlenül boldog társadalmat, de úgy talán még senki, mint Ursula Le Guin amerikai írónő. A város neve: Omelas. A történet csak néhány bekezdésből áll, és egy gyönyörű, tengerparti város tárul elénk, ahol szép emberek, réges-régi, mohával benőtt kertek és fasorok közt, nagyszerű parkok mentén a Nyárünnepre készülnek. Zenélnek, beszélgetnek, nevetgélnek, ünnep lesz. A lovaikon nincs szerszám, nincs is szükség rá: a lovak tökéletesen elfogadják az ott lakók szertartásait. Tiszta a levegő, épphogy fúj a szél, és a jelenet egy nagy, ünnepi harangzúgásba csap át.
A bevezető után kiszól nekünk, az olvasóknak a szerző:
„Nem voltak egyszerű népek, de boldogok voltak. Mostantól fogva azonban nem fogunk örömteli dolgokról beszélni. És lefagy az arcról a mosoly. Egy ilyesfajta leírás bizonyos elvárásokat ébreszt. Egy ilyen leírástól elvárjuk, hogy a következõkben bemutassa a királyt, aki fenséges paripán léptet, nemes lovagjaitól övezve, vagy színarany hordszéken viszik dagadó izmú rabszolgái. De nem volt király. Nem volt kardjuk, és nem tartottak rabszolgákat. Nem voltak barbárok, és bár nem vagyok tisztában társadalmuk törvényeivel és szabályaival, bizonyára nem volt nekik sok. Ahogy megvoltak királyság és rabszolgaság nélkül, úgy tőzsdére, hirdetésekre, titkosrendőrségre és atombombára sem volt szükségük. De, ismétlem, nem voltak egyszerű népek, nem voltak bájos szántóvetők, nemes vademberek vagy szelíd utópisták. Semmivel sem voltak egyszerűbbek nálunk.”
Ezután Le Guin arra hívja az olvasót, hogy képzelje el ő maga a tökéletes Omelaszt. Legyenek autók vagy ne legyenek? Helikopterek? Luxus vagy svéd letisztultság? Te döntöd el. Bármit beletehetsz a városba, ami csak kell ahhoz, hogy Omelasz boldog legyen. Még vallást is odaképzelhetünk, de papság nélküli templomokkal! Ha akarunk, képzeljünk oda egy olyan kábítószert, aminek nincs káros hatása, egyszerűen az élet élvezeteit a maximumra tekeri. És nincs bűnözés, nincs háború, nincs katonaság. A győzelem érzése persze ott van: az élet diadalát ünnepeljük. A szerző, miután elképzeltette ezt velünk, így folytatja:
„A menet mostanra már elérte a Zöldmezőt. Mennyei ételszagok terjednek a lacikonyhások kék és piros sátrai felől. A kis lurkók arca szeretetreméltóan maszatos, egy férfi jóságos szürke szakállába zsíros tésztamorzsa ragadt. A fiúk és lányok már felültek a lovakra és a verseny rajtvonala körül gyülekeznek. Egy alacsony, kövér öregasszony nevet és virágokat oszt egy kosárból, és magas fiatalemberek fénylő hajukba tűzik az öregasszony virágait. Egy kilenc-tíz éves forma gyerek a tömegen kívül ül, és furulyázik. Az emberek megtorpannak, belehallgatnak, mosolyognak, de nem szólítják meg, mert a gyerek úgysem hagyja abba a furulyázást, nem is látja őket, sötét szemében a dallam törékeny, édes varázsa. A Nyárünnep kezdetét vette.”
És Le Guin ismét kiszól az olvasóhoz:
„Elhiszik? Elfogadják az ünnepet, a várost és az örömöt? Nem? Akkor hadd mondjak el még valamit.
Omelasz valamelyik gyönyörű középületének alagsorában, vagy talán egy tágas magánház pincéjében van egy szoba. Ablaka nincsen, egyetlen ajtaja zárva. A deszkák résein belopakodik némi poros fény, másodkézből, a pince másik végén nyíló pókhálós ablakon keresztül. A kis szoba egyik sarkában egy rozsdás vödör mellett pár büdös, összeszáradt partvis áll. A földes padló kicsit nedves, mint minden pince padlója. A szoba három lépés hosszú és két lépés széles: csupán takarítóeszköz-raktár vagy használaton kívüli szerszámoskamra.
De a szobában egy gyerek ül. Lehet, hogy fiú, de lehet, hogy lány. Hat évesnek tűnik, valójában majdnem tíz. Gyengeelméjű. Talán ilyennek született, de lehet, hogy a félelem, az éhezés és az egyedüllét hülyítette el. Túrja az orrát, néha szórakozottan a lábujjaival és nemi szervével babrál, ahogy görnyedten kuporog a vödörtől és partvisoktól legtávolabb eső sarokban. Fél a partvisoktól. Szörnyűségesnek tartja őket. Behunyja a szemét, de tudja, hogy a partvisok nem tágítanak, és az ajtó zárva van, és senki nem jön. Az ajtó örökké zárva van, és soha nem jön senki, kivéve, amikor nagyritkán - a gyermeknek nem alakultak ki fogalmai az időről - az ajtó rettenetes nyikorgással kitárul, és egy vagy több ember áll elõtte. Az egyikük talán bejön és belerúg, hogy felállítsa. A többiek sohasem jönnek közelebb, csak bebámulnak rá rémült, undorodó tekintettel. Ételt löknek a tányérjára, és vizet löttyintenek a kancsójába, az ajtót bezárják, és a szemek eltűnnek. Az ajtóban álló emberek sosem szólnak semmit, de a gyerek, aki nem élt örökké ebben a szerszámoskamrában, és emlékszik még a napfényre és az anyja hangjára, néha megszólal: - Jó leszek - mondja. - Kérem, engedjenek ki. Jó leszek! - De az emberek sosem válaszolnak. A gyerek régebben sokat sírt, és éjszaka segítségért kiáltozott, de most már csak valami furcsa vinnyogást hallat, “eee-naaa, eee-naaa”, és egyre ritkábban és ritkábban szólal meg. Olyan vékony, hogy nincs megfelelő bilincs a lábára, a hasa felpuffadt, napi féltányér zsíros kukoricakásán él. Meztelen. Fenekét és combját gennyes sebek borítják, mivel egyfolytában saját ürülékében ül.
Mindenki tudja, hogy ott van, Omelasz összes lakója. Van, aki eljött megnézni, van, akinek az is elég, hogy tud róla. Azt is mind tudják, hogy ott kell lennie. Van, aki érti miért, van, aki nem, de azt mind felfogták, hogy boldogságuk, a város szépsége, barátságaik gyöngédsége, gyermekeik egészsége, tudósaik bölcsessége, mestereik ügyessége, még a szüret bősége, és az időjárás enyhesége is a gyermek förtelmes nyomorúságától függ.
Ezt általában nyolc és tizenkét éves koruk között magyarázzák el a gyerekeknek, vagy amikor már úgy tűnik, képesek megérteni; a gyermeket legtöbben fiatalok látogatják meg, noha sokszor felnőttek is mennek, újra meg újra. Függetlenül attól, milyen alaposan elmagyarázták nekik a dolgot, a fiatal látogatók mindig megdöbbennek és rosszul lesznek a látványtól. Undort éreznek, noha azt hitték, fölötte állnak az érzésnek. Haragot, felháborodást, tehetetlenséget éreznek minden magyarázat ellenére. Szeretnének segíteni a gyermeken. De semmit sem tehetnek. Ha a gyereket valaki kivinné a napfényre, el arról a szörnyű helyről, ha megmosdatnák, megetetnék és megnyugtatnák, az valóban jó lenne, de ha megtörténne, azon a napon, abban az órában elhervadna és összedőlne Omelasz gazdagsága, szépsége és öröme. Ezek a feltételek. És Omelasz összes lakosának minden jóságát és báját felcserélni erre az egy apró jótéteményre: ezrek boldogságát dobni el egyetlen lény boldogságának lehetőségéért: ez valóságos bűntény lenne.
A feltételek szigorúak és megkérdőjelezhetetlenek: egyetlen kedves szót sem szabad a gyerekhez szólni.
A fiatalok, miután látták a gyereket és szembesültek evvel a szörnyű ellentmondással, gyakran sírva, vagy könnytelen haraggal mennek haza. Lehet, hogy hetekig vagy évekig is tipródnak azon, amit láttak. De az idő múlásával ráeszmélnek, hogyha a gyereket ki is engednék, nem tudná értékelni szabadságát: kétségtelen, hogy némileg örülne a melegnek, és az ételnek, de sokkal többet nem foghatna fel belőle. Túl fejletlen és visszamaradott ahhoz, hogy igazi örömet érezzen. Túlságosan is régóta él már félelemben, hogy valaha is megszabaduljon tőle. Túlságosan hozzászokott a durvasághoz ahhoz, hogy emberi bánásmódban részesülhessen. És valóban, oly sok idő után, valószínűleg elveszett volna a védelmet nyújtó falak nélkül, a sötét nélkül, melyhez a szeme hozzászokott, és az ürülék nélkül, melyen ülni szokott. A keserű igazságtalanság miatti könnyeik azonban felszáradnak, mikor belátják és megtanulják elfogadni a valóság szörnyű igazságát. Mégis, talán az ő könnyeik és haragjuk, nagylelkűségük próbatétele, és tehetetlenségük elfogadása pompás életük igazi eredete. Az ő boldogságuk nem üres, öntudatlan boldogság. Tudják, hogy akár a gyermek, ők sem szabadok. Ismerik a részvétet. A gyermek létezése, és az ő tudomásuk a létezéséről az, ami építészetüknek fenséget ad, zenéjüknek erőt és tudományuknak alaposságot kölcsönöz. A gyermek miatt kedvesek saját gyermekeikkel. Tudják, ha a nyomorult nem nyöszörögne ott a sötétben, a másik gyerek, a furulyás nem játszhatná édes muzsikáját az első nyári reggel napfényében mikor a fiatal lovasok teljes szépségükben rajthoz sorakoznak.
Tehát elhiszik már? Nem valószerűbbek-e így?” (A fordításért köszönet Bart Dánielnek.)
A novellával Darryl Cooper történelmi podcastjában találkoztam, és nem ez a történet vége, egy bekezdés még van, amit az adás végén fogok felolvasni. Emlékszem, hogy ahogyan hallgattam a tökéletes Omelasz leírását, egyre inkább elhatalmasodott rajtam az az érzés: valami szörnyűség, valami szörnyű titok van a felszín alatt. A szerző ironikus kiszólása a végén pont erre utal: „Tehát elhiszik már? Nem valószerűbbek-e így?”
De igen. Valószerűbbek. A mai adásban megnézzük, miért. És hogyan állunk mi ehhez, a saját Omelaszunkhoz, keresztényként.
Az előző adásban megnéztünk 3 történelmi nézetet Ellul: Violence c. műve alapján, és addig jutottunk, hogy egyik sem kielégítő. Ahhoz, hogy eldöntsük, mi a helyes keresztény attitűd az erőszak kérdése felé, nem megoldás, ha történelmi érveket hozunk („Bezzeg a keresztes hadjáratok! Bezzeg Hitler!”). Az sem segít, ha egyszerűen bibliai verseket idézünk. Ugyanolyan könnyen találunk verseket az erőszak védelmében (még az Újszövetségben is!), mint az erőszak ellen.
A keresztény realizmus
Ellul egy negyedik utat kínál arra, hogy helyesen értelmezzük az erőszakot. Ennek neve: keresztény realizmus. Ellul szerint a legtöbb keresztény úgy viselkedik az erőszakkal kapcsolatban, mint egy naiv de hisztis gyermek – holott épp az ellenkezőjére lenne szükség. A keresztény ember első lépése ugyanis az, hogy hátralép, és a lehető legtisztábban, legőszintébben szembenéz azzal, ami VALÓJÁBAN történik a világban. A realizmus a keresztény gondolkodás első, szükségszerű lépése.
Mit ért Ellul realizmus alatt?
1. A dolgokat önmagukban és teljes egészében látjuk, anélkül, hogy illúziókba ringatnánk magunkat, és anélkül, hogy elkerülnénk a számunkra kellemetlen felismeréseket. Ellul állítása szerint erre egyedül a keresztény ember képes, mert miközben látja a világ kétségbeejtő borzalmát, közben képes reménykedni, és képes reménységét Krisztusba vetni. A keresztény embernek különleges lehetősége van arra, hogy a társadalmat REÁLISAN, illúzióktól mentesen szemlélje. Nem kell érzelgősködnie, nem kell engednie az érzelmi zsarolásnak, még akkor sem, ha azt mondják: „De a szegények! De az elnyomottak!” A keresztény ember megengedheti magának, hogy akár a gazdagok, akár a szegények mellé álljon, ha az igazság úgy kívánja (Lev 19,15, Ex, 23,3, Ex, 23,6).
2. Amikor a keresztény ember cselekszik, pontosan tudnia kell, hogy mit tesz. „Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát szelídek, mint a galambok (áldozati állat, aki hajlandó feláldozni magát a cselekvés közben), és okosak, mint a kígyók (azaz pontosan tudja, hogy mit tesz, és milyen következményekkel számol).” A keresztény ember NEM cselekedhet spontán módon, impulzívan, ösztönszerűen, hanem csakis kalkulálva, mert „e világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai”. Pontosan látnia kell, hogy tetteinek milyen következményei vannak. A Szentlélek nem jogosít fel bennünket arra, hogy gondolkodás, kimértség, és tervezés nélkül cselekedjünk – ez a keresztény realizmus második eleme.
Mit NEM jelent a keresztény realizmus? Nem jelent a hagyományos értelemben „politikai realizmust”. A keresztény realista ember NEM a nyers tények alapján cselekszik, nem a maga körül tapasztalt „valóság” irányítja a tetteit. Sokan úgy értelmezik a realizmust, hogy nyers módon értelmezzük a világot, és azt elemezve megtaláljuk a legoptimálisabb utat. A keresztény ember nem ezt teszi. Igyekszik a lehető legtisztábban látni a dolgokat A MAGUK VALÓJÁBAN, de a cselekedeteit nem ebből a valóságból meríti. (Hogy miből, az a következő adás témája lesz.)
Az erőszak szükségszerűsége
Az első, fájdalmas megállapításunk, hogy az erőszak mindig, mindenkor, és mindenhol az emberi közösségek része. Ellul nem hajlandó különbséget tenni az „erőszak” és az „erő”, „kényszerítő erő”, „kényszerítés” között. Szerinte ezek között érdemi különbség nincs, és az erőszak ilyesfajta elkenése csak igazolásként szolgál az erőszaktevő részére. Ezen a felismerésen Krisztus eljövetele, kereszthalála, és feltámadása sem változtat: az erőszak minden társadalomban jelen van, még ott is, ahol különböző módokon megpróbáljuk jogalkotással, igazságszolgáltatással, vagy propagandával elfedni azt.
Ellul állítja: minden egyes állam létét erőszak alapozta meg, és csak és kizárólag erőszak segítségével tarthatják fenn magukat. (Ebben egyébként egészen egybecseng a diagnózisa Carl Schmittel.) Minden egyes állam elnyomja és megsemmisíti az ellenségeit – legyen szó külső vagy belső ellenségekről. Amikor egy állam erre nem képes, elveszíti legitimitását, és rövidesen mások kerülnek hatalomra. Miért nem tekintjük legitimnek a fasizmust és a nácizmust? Azért, mert legyőzték őket. Nem azért, mert rosszabbak voltak, mint a sztálini kommunizmus, amelynek legalább annyi bűnük volt. Azért, mert elveszítették legitimitásukat, amikor legyőzték őket.
Az állam erőszakban született és erőszak által marad fenn, és ez alól Magyarország sem kivétel. Emlékezzünk az előző adásban említett Szvatopluk-mondára. De gondolhatunk Szent Istvánra, ahogyan leveri és kivégzi Koppányt az utódlási vitában, vagy ahogyan egy generáció alatt „keresztény államot” farag a pogány, nomád nemzetből. (Ennek természetesen nemcsak erőszakos elemei voltak, de ne legyenek illúzióink: a törvények és a szankciók erős hatást gyakoroltak a népre.)
Az állam első feladata, hogy rendet teremtsen, és ezt erőszakkal teszi. Hogy milyen erőszakkal? Lehet fizikai, gazdasági, verbális, és pszichológiai az erőszak: bárhová nézel, ez vesz körül. Ellul szerint Thomas Hobbes világosan látta, hogy az erőszak mennyire természetes része az emberi közösségnek. Az egyén pedig fél – és azt szeretné, ha valaki megvédené őt ettől az erőszaktól. Ki képes erre? Az állam. Hogyan? Erőszakkal, méghozzá még nagyobb erőszakkal. Az erőszak pedig nemcsak az állam megteremtéséhez szükséges. A szabadpiaci gazdasági verseny az erőszak egyik formája (ha az állam ezt korlátozza vagy bátorítja, például versenypiaci szabályozással, azt szintén csak erőszakkal képes megtenni). Hasonlóképpen, az osztályok közötti viszony természeténél fogva erőszakos versengés a nemzeten belüli hatalmi pozíciókért, státuszért és vagyonért. Azt mondja: „Feltételezheti-e bárki, hogy az alsóbb osztályok – a munkások, az alkalmazottak, a parasztok – tiltakozás nélkül elfogadják a felsőbb osztályok életük feletti uralmát a valós vagy hallgatólagos erőszakfenyegetés nélkül? Mi a helyzet a tőkés, a menedzser, a bürokrata, a technokrata vagy bárki más uralmával? Uralmukat éppúgy az erőszak alapozza meg és tartja fenn, még akkor is, ha ez az erőszak álcázott és rejtett.”
Ha ez furcsán hangzik hazai kontextusban, és úgy érzed, ebből keveset tapasztalsz, hadd hozzak erre egy példát. Nemrég jelent meg egy riport az Ózd környéki erdő- és bozóttüzekről. Idézem a 444 cikkét:
„Évtizedes tradíció az Ózdi járásban – Ózd és tizenöt község –, hogy nagyjából januártól áprilisig ismeretlen tettesek a településeket övező területeken több száz hektáron gyújtogatják a füves vegetációt, nádasokat, legelőket, az erdei avart. (...) Ami az erre járók számára bizarr és nyugtalanító, az a helybelieknek triviális látvány. Ebben nőttek fel. A kezdeti pánikrohamok után az újonnan ideköltözők is hamar beletanulnak az apátiába, ami sok egyéb társadalmi problémához hasonlóan a rendszer legfőbb válasza a jelenségre. A létszámhiánnyal küzdő rendőrség nem csinál, illetve nem is tud csinálni semmit, a túlterhelt tűzoltóság munkáját a feudális viszonyokból és központosításból fakadó rendszerszintű problémák nehezítik, az önkormányzat pedig úgy tesz, mintha nem tudna semmiről.”
Egy helyi, álnév alatt nyilatkozó hivatásos tűzoltó szerint „a gyújtogatásokat gyerekek követik el: »egyértelmű időbeliség figyelhető meg az utolsó kicsöngetés és a tüzek keletkezésének ideje között. Ez olyan mint a fogócska: felgyújtja, kimegyünk. Ti voltatok? Nem, bácsi. Ez megy egész nap, oda-vissza, hetekig. (...) [Más] szerint gyakran unalomból gyújtogatnak. »Odamegy két tűzoltóautó, meg két erdészautó, aztán 20-30 gyerek lóg a fecskendőről, mert végre történik valami« – mondja.”
Ózd, az a város, amely a borsodi régióval együtt a „békés, erőszakmentes rendszerváltás” talán legnagyobb vesztese volt itthon. Egy külön elemzést megérne, hogy az „erőszakmentes rendszerváltás” mítosza mennyire téves: ha csak azt nézzük, hogy hány ezer atomfegyver, micsoda fegyverkezési és űrverseny, mennyi gazdasági és technológiai szankció, és mennyi proxyháború – ideértve a szovjetek 1980-as évekbeli afganisztáni megszállását – kellett ahhoz, hogy a Szovjetunió és a Varsói Szerződés felbomoljon. De még közelebbi élmény az a gazdasági erőszak, amit „privatizáció” és „szabad verseny” rejteke alatt elkövettek a borsodi közösséggel szemben.
Miért hoztam ide ezt a példát? Azért, mert ez ma nem politikai téma. Sem az előző adásban említett abortusz, sem az ózdi tüzek és az ózdi helyzet nem politikai témák, ezek nyugvóponton vannak, és a sejtésem szerint ez nem is fog változni a következő évtizedben. Legutóbb mindkét téma 20 éve volt a politika napirendjén.
Amikor néhányan azt mondják: „Magyarországon kevés az erőszak, mert… béke van, mert… törvények uralkodnak, mert…”, akkor nem látják elég tisztán a helyzetet. Hiányzik a realizmus első összetevője: hogy világosan szembenézzünk azzal, hogy a kollégáink, barátaink, rokonaink, ismerőseink, közösségeink körében évente tízezrek vesznek részt egy-egy ártatlan, védtelen emberi élet elpusztításában. És ezrek-tízezrek élnek fojtogató füstben, mert a reménytelenség, a nihilizmus, az értelmetlenség, és a gazdasági erőszak miatt az egyetlen lehetőségük, hogy füstjeleket eregetnek a világnak. Átérezzük ennek a jelentőségét?
Valószínűleg nem. A keresztények többsége ugyanis követő üzemmódban van: a politika és a média határozza meg, hogy milyen témát lát épp fontosnak. Gondolkodását és cselekvését a politika és a média határozza meg, és észre sem veszi, hogy micsoda látens erőszak fortyog a társadalmunkban. Egészen addig, ameddig az a téma politikaivá nem válik. Amikor pedig azzá válik, akkor mossuk kezeinket, és:
felszólítjuk a feleket a békére („az ózdi gyerekek ne gyújtogassanak”, vagy „hagyják békén az ózdi gyerekeket, hiszen van elég bajuk”),
valamint feltartott ujjal szidjuk azt az erőt, amely gyakran erőszakos eszközzel igyekszik helyreállítani az igazságosságot.
Szembe kell néznünk tehát keresztényként a következő valósággal: a bukott világban, abban a világban, amiben élünk, az erőszak a valóság elkerülhetetlen része. Mit jelent ez? Azt, hogy az erőszak a szükségszerűség rendjébe tartozik. Amint belépünk az erőszak által diktált rendszerbe, ott már nem a szabad akarat, nem az erkölcsi döntés vagy az isteni kegyelem uralkodik, hanem determinisztikus erők és kényszerek. Ilyenek:
az érzelmi trendek (pl. tömeghisztéria, félelem),
a strukturális kényszerek (pl. egy intézmény belső logikája),
a szociológiai vagy gazdasági erők (pl. szegénység, piaci verseny).
Mit jelent, amikor valaki aláveti magát ennek a rendnek? Amikor egy ember vagy csoport „a szükségszerűség rendjének van alávetve”, az azt jelenti, hogy beszippantotta ez a rendszer. Ebben az állapotban az ember:
Elveszíti az önállóságát: Már nem “önálló, kezdeményező cselekvő”.
Csak reagál: Csupán követi a kényszerítő erőket, sodródik az árral.
Már nem erkölcsi lény: Ellul szerint, aki ennek a rendnek engedelmeskedik, az nem hoz valódi döntést. Mivel csak kikerülhetetlen kényszereknek engedelmeskedik, a cselekedetei (legyenek azok erőszakosak vagy sem) kívül esnek az erkölcsi mérlegelésen.
Hogy megértsük ezt az állapotot, hadd hozzak egy példát: a Japan Air Lines 123 légiszerencsétlenségét. Ez a történelem legtöbb áldozattal járó, egy repülőt érintő balesete, amelyben 520-an veszítették életüket. A repülőgépet 12 perccel felszállás után robbanás rázta meg, leszakadt a gép függőleges stabilizátora, és mind a négy hidraulikus rendszerből elszállt az olajnyomás. A gép irányíthatatlanná vált. A pilóták hősies küzdelmükkel ezután még 32 percen keresztül a levegőben tartották a repülőgépet. Fogalmuk sem volt, hogy mi történhetett – a végsőkig küzdöttek, hiába. Utólag néhányan ironikusan megjegyezték, hogy a teendők a vertikális stabilizátor elszállása esetén: „Békülj meg Istennel.” Ez egy lehetetlen helyzet.
Így néz ki egy rendszer, ahol a szükségszerűség rendje uralkodik. Igen, a pilóták (és az utasok) hozhatnak döntéseket – elvileg. De mi a tartalma ezeknek a döntéseknek? Legfeljebb annyi, hogy itt, vagy egy kicsit odébb zuhanjunk le.
Amikor az ember úgy dönt, hogy az erőszak útját választja, akkor egy ilyen rendszerbe lép be. Egy olyan rendszerbe, ahol a szükségszerűség uralkodik. Érdekes módon épp ezt mondják sokan, akik igazolni akarják az erőszakot: „Hát amikor egy szegény embernek semmije nincs, akkor az erőszakmentesség nem megoldás, csak az erőszak segíthet rajta! Hogy elvegye, ami az övé!” Igen, ebben van valami. Amikor egy embert extrém szegénység vagy megaláztatás ér, nem tűnik járhatónak más út, mint a harag és az erőszak. Ellul azonban figyelmeztet: amikor kiéli a haragját, akkor az állatvilág szintjén reagál és a szükségszerűségnek engedelmeskedik, tehát NEM szabad ember.
Jézus is elmondja ugyanezt: „Tudjátok, hogy a népek felett zsarnokoskodnak fejedelmeik, és vezetőik hatalmaskodnak rajtuk.” (Máté 20,25) Amikor Jézus vezetőket említ ebben a szakaszban, nemcsak politikai vezetőkről, vagy a gazdagokról beszél, hanem bármilyen vezetői pozícióban lévő emberről. Milyen érdekes, hogy Jézus NEM tiltakozott a helyzettel szemben! Csak tett egy nyers, egyszerű megállapítást: „Ne legyenek illúzióitok! Szükségszerű, hogy erőszakot alkalmazzanak ahhoz, hogy a hatalmukat megtartsák. Ezt a játékot játsszák.”
A valóság, amellyel szembe kell néznünk, különösen keresztényként, az, hogy egy bűnbe esett világban, abban a világban, amelyben ténylegesen élünk, az erőszak elkerülhetetlen valóság. Az erőszak szükségszerűség. Az erőszakot nem lehet erkölcsi vagy vallási eszközökkel igazolni. Az erőszak szükségszerűsége olyan, mint a gravitáció szükségszerűsége. Szükségszerűségként az erőszakot nem lehet erkölcsi ítélet alá vonni. De – érvel Ellul – amikor az ember erőszakos, fel kell ismernie, hogy állati szinten cselekszik, és egy szükségszerűségnek engedelmeskedik. Az erőszakos ember nem szabad. Az erőszakos ember nem lehet szabad.
Az erőszak törvényei
A realizmus második összetevője, hogy amikor a keresztény ember az erőszakot választja, pontosan tudnia kell, mit választ. A szükségszerűség útját, ahol nem a szabadság, hanem az erőszak törvényei érvényesülnek. Nem a jószándék, nem az erkölcs. Ellul bemutatja, melyek ezek a törvények.
Az erőszak első törvénye: folytonosság. Ha elkezdesz erőszakot alkalmazni, nem szabadulsz tőle. Az erőszak végtelenségig egyszerűsít politikai, közösségi, vagy társas helyzeteket. Ez a szokás annyira hatékony, hogy nehezen hagyjuk abba! Képzeld el, hogy egy vita során nevetségessé teszed és megalázod ellenfeledet. Úgy gondolod, hogy a következő alkalommal visszamehetsz, és választhatod az őszinte párbeszédet? Ez egyrészt sokkal lassabb, másrészt sokkal kisebb eredményekkel kecsegtet. A történelem során sorban látjuk, hogy az örök békét, végső megoldást, nagyszerű eredményeket ígérő forradalmak, mozgalmak, újabb és újabb erőszakhullámot hoztak magukkal. Ha elszabadul az erőszak, nem tudsz megszabadulni tőle.
Az erőszak második törvénye: kölcsönösség. Jézus megmondta: „akik kardot fognak, kard által vesznek el”. Pontosabban fordítva: „mindenki, aki kardot fog, kard által veszik el”. MINDENKI – függetlenül attól, hogy jóra vagy rosszra használja a kardot. Amikor a kardot választod, az eredményt is választod. Sokan félreértik ezt a szakaszt: Jézus nem mond erkölcsi ítéletet Péter felett. Nem mondja azt, hogy itt most valamit „helytelenül csinált”. Egyszerűen leírja a helyzet valóságát. Kimondja az erőszak második törvényét: az erőszak erőszakot szül, ami erőszakot szül, ami erőszakot szül… és így tovább. A győzelem sem hozza el a szabadságot: a győztesek pártokra szakadnak és egymással harcolnak. Ellul például nem látott különbséget a náci koncentrációs táborok, és a francia kollaboránsok internálótáborai között 1944 után. Nem mondhatod: „ennyi volt, elértem a célomat, legyen elég”. Az erőszak erőszakot szül, ami idővel téged is elér.
Az erőszak harmadik törvénye: egyformaság. Ellul azt mondja: minden erőszak pontosan megegyezik a többivel. Nincs többféle erőszak. Ez pedig nemcsak a fizikai erőszakra igaz: a gazdasági kizsákmányolásra, a szóbeli erőszakra, és a pszichológiai erőszakra egyaránt. A pszichológiai erőszak enyhébbnek tűnik a többinél, de valójában rosszabb. Ha megütnek, legalább jogosan érezhetem azt, hogy áldozat voltam, velem igazságtalanul bántak. De a propaganda, a pszichológiai erőszak az ember lelkén a legrosszabb, mert anélkül köti gúzsba az embert, hogy az rájönne, hogy mi történt.
Az egyformaság törvénye erős következményekkel jár: ha visszautasítod az erőszakot, akkor vissza kell utasítanod minden formáját. Nem mondhatod azt: „csak eddig, és nem tovább”. Az erőszak nem ismer korlátokat: ha elkezdesz kínozni másokat, mert a náluk lévő információ nagyon fontos, akkor legközelebb kínozni fogsz kevésbé fontos, majd később triviális információkért is. Sőt, még kegyetlenebb kínzási módokat használsz majd.
Az erőszak hübrisz, düh, őrület. Nincs olyan, hogy „kisebb vagy nagyobb erőszak”. Az erőszak egy dolog, és mindig ugyanaz. Jézus is megerősíti:
Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: „Ne ölj! Mert aki öl, megérdemli az ítéletet.” Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik testvérére, megérdemli az ítéletet, aki pedig azt mondja testvérének: Ostoba! – megérdemli, hogy a nagytanács elé kerüljön; aki pedig azt mondja: Bolond! – méltó a gyehenna tüzére. (Máté 5,21-22)
Ez a szakasz nem morális jótanács a hívőknek arról, hogy a „kis bűn” is „nagy bűn”. Nem: ez a szakasz az erőszak természetéről ad leírást.
Az egyformaság törvénye azt is jelenti, hogy miután mi magunk erőszakot használunk, hozzájárulunk ahhoz, hogy ellenfelünk is használja ugyanazt. Nem várhatunk más bánásmódot, mint amit mi magunk is alkalmazunk vele szemben. A saját erőszakunk szükségszerűen igazolja az ellenségét is, és nem tiltakozhatunk ez ellen. Amikor tehát az állam a pszichológiai erőszakot gyakorol a lakosság jelentős részére, majd ez frusztrációjában autókat gyújt fel, nem hivatkozhat arra, hogy ő „legitim módon korlátozza a veszélyes elemeket”. Ugyanez igaz azonban fordítva is: amikor a tüntető erőszakot alkalmaz, nem tiltakozhat, amikor az állam is erőszakot alkalmaz vele szemben. Ha visszautasítod az erőszak forradalmi formáját, akkor visszautasítod az állami erőszakot is.
Az erőszak negyedik törvénye: az erőszak erőszakot szül – és semmi mást. Az erőszak a hamisság tökéletes megjelenése. „Milyen dicséretes céljaink vannak! Sajnos ahhoz, hogy elérjük őket, erőszakot kell alkalmaznunk. De mihelyt kormányra kerülünk, látni fogod, hogyan fejlődik a társadalom, emelkedik az életszínvonal, és végre megjelennek majd kulturális értékeink is. Ha mi, forradalmárok csak egy kis erőszakot használunk (hiszen ha rántottát akarsz sütni, néhány tojást fel kell törnöd), akkor látni fogod, hogy eljön az igazság, a szabadság, és egyenlőség uralma.” Jól hangzik, de ez egy hazugság. Ezzel Ellul nem morális ítéletet mond, csak megfigyelést tesz. Amikor egy erőszakos mozgalom hatalomra kerül, ott az erőszak törvénye uralkodik. Igaz volt ez a francia forradalomra, a nagy októberi szocialista forradalomra, Mao, Nasser, Castro forradalmára. Igaz volt ez az arab tavasz minden forradalmára. Igaz volt az ukrán forradalomra, Szíriára, és az amerikai demokráciaexport különböző terepeire: Irakra vagy Afganisztánra.
Az erőszak sohasem éri el nemes célját, nem hoz létre igazságot vagy szabadságot. A gonosz eszközök megrontják a nemes célokat.
Hadd ismételjük el még egyszer: Ellul ezzel nem azt mondja, hogy ne használjunk erőszakot. De az az ember, aki úgy gondolja, hogy nincs más eszköze, nincs más módja, tudja, hogy mibe vág. A keresztény ember csak ennyit kérhet: tudd, hogy erőszakkal sohasem hozhatsz létre igazságos társadalmat. Igen, sikeresen bosszút állhatsz, megkötözheted az ellenséged. De eljön az a pont, amikor az erőszak már nem egy eszköz lesz egy magasabb cél elérése érdekében, hanem maga a cél. A szükségszerűség rendszerében ugyanis a legkegyetlenebb, leghangosabb személyek lesznek sikeresek. Ha nem te, majd valaki más.
„Az erőszak sohasem éri el nemes célját, nem hoz létre igazságot vagy szabadságot. A gonosz eszközök megrontják a nemes célokat.”
Az erőszak ötödik törvénye: az erőszakot alkalmazó ember mindig megpróbálja igazolni azt. Az erőszak gusztustalan, így aki erőszakot használ, magyarázza a bizonyítványát. Sztálin, Hitler, Mao – egytől egyig megpróbálták titokban tartani az erőszakot, vagy részletesen elmagyarázni, miért volt jogos és elkerülhetetlen. Az erőszak a gyűlölet kifejezése – és csak a legszívtelenebb ember képes úgy gyűlölni, hogy közben ne próbálja meg felmenteni önmagát. Az erőszak szükségszerűen képmutató és hazug. Amikor erőszakot követünk el, vágyunk arra, hogy igazoljuk azt. Ideológiára, propagandára van szükségünk – újabb és újabb erőszakra, amely tovább táplálja az erőszak spirálját.
Ellul szerint sokan abban a hitben élnek, hogy ha valamilyen ideált tesznek az erőszak mellé, az majd megtisztítja.
Az első ideál: „Ha az erőszakot a szegények nevében, az emberi jogok nevében, az elnyomottak nevében, a nemzet nevében, a szuverenitás nevében, az antifasizmus nevében, a kereszténység nevében követjük el, az megszenteli azt.” A valóság ezzel szemben az, hogy az erőszak egy végtelenül felszínes dolog: látványos, felszínes változásokat hoz, de az igazságtalanság gyökerét sohasem érinti.
A másik gyakori ideál: „Szeretnénk megbékélni a másik féllel, de ez csak akkor lehetséges, ha az erőszak már elvégezte a dolgát!” Szép példája ennek a Puzsér Róbert által nemrég szervezett Megbékélés Menete, amely érdeklődés hiányában elmaradt. Nem akarok cinikus lenni, de jót mosolyogtam a HVG.hu címén: „Megbékélésmenetet szervez a Puzsér-féle Polgári Ellenállás”. Az ellenállás megbékélésmenetet szervez. Kafkai fordulat. Néhány nappal később jött a hír: „Belátható időn belül nem szervezik meg újra a Megbékélés menetét Puzsérék”. Miért? Mert a magyar társadalom nem akar megbékélni. Mikor jöhet el a megbékélés ideje? Idézem: „Szerinte legközelebb a 2026-os választás után lehet alkalmas a társadalmi közérzet egy ilyen kezdeményezéshez, amennyiben bekövetkezik a »rendszerváltás«, vagyis a Fidesz választási veresége.”
Ez az az ideál, amiről Ellul beszél: „Először erőszak, aztán béke.” Robi, nem akarlak elkeseríteni, de nem fogsz megbékélésmenetet tartani – legfeljebb Békemenetet. Pont olyat, mint amit te is sokat kritizáltál. Ha győzöl, te is vezethetsz majd Békemenetet az ellenségeiddel szemben.
A harmadik gyakori ideál: a pacifizmus. Világbéke. Csak béke legyen. Sok keresztény esik ebbe az idealizmusba. Ha háborúról hall, „csak legyen béke”! Ha konfliktust lát, „csak legyen békesség”! Ha elégedetlenségről hall, „csak legyen megelégedés”! Ha erőszakos tüntetésről hall, azért fohászkodik, hogy „fejezzék be”! Ezt az idealizmust egyetlen módon tudja fenntartani: a realizmus teljes hiányával. Nem néz szembe a társadalmunk valóságával: azzal a mérhetetlen erőszakkal, ami látens módon jelen van, és igazságtalanságok tömegét termeli ki. Elvonul a saját békés közegébe, kivonul a társadalomból, és csak „pozitív gondolkodású” emberekkel veszi körbe magát. Ez persze nemcsak a keresztény ember sajátja: hányszor hallunk erről a gondolatról pszichológusoktól és vállalkozóktól! „Olyan emberekkel vedd körül magad, akik magasabb rezgésszámon pörögnek. Olyan emberekkel legyél, akik jobban érzik magukat nálad!” Tagadj mindent, ami a társadalomban történik, fogd be a szemed és füled, és kérd, sőt, követeld, hogy a társadalom egésze ilyen buborékban éljen.
A negyedik gyakori ideál (különösen keresztények között): „Próbáljunk meg a jóra figyelni!” Ne foglalkozzunk a sok-sok gonoszsággal: nézzük meg, milyen jó irányba halad a világ! Nézzük meg, hogyan teszi a kereszténység és Jézus egyre jobbá és jobbá a világot! Gyakran történelmi alapon próbálják igazolni, hogy a modern tudomány (és annak minden életminőséget javító vívmánya) a kereszténység következménye. Hiszen a modern tudományt keresztények vitték előre, keresztény többségű országokban született, tehát a világ legyen hálás nekünk, keresztényeknek, mert Jézus Krisztus nélkül ma nem lenne Vöröskereszt, kanyaró elleni oltás, vagy elektromosság. A kereszténység nélkül nem győztük volna le Hitlert vagy a Szovjetuniót.
Mi ezzel a baj? Nem az, hogy az érvelés teljes egészében téved – hanem az, hogy a kiindulópontja hamis. Azt a látszatot kelti, mintha Jézus Krisztus azért jött volna el, hogy a világon uralkodjon, és azt megjavítsa. Ez az érvelés az EMBEREK ORSZÁGÁRA és nem ISTEN ORSZÁGÁRA fókuszál, végső soron az embert dicsőíti. „Nézzétek, mire voltunk képesek a kereszténységgel! Ha hinnénk, még többre lennénk képesek!”
Az ilyen keresztény idealisták egyrészt tagadják az erőszak extrém megjelenéseit. Nem tudják hova tenni a háborút, a népirtást, a kínzást, és úgy általában a történelmi események brutalitását. Másrészt, tagadják az erőszak más, rejtettebb formáit. Vagy nem vesznek róla tudomást, vagy erkölcsileg igazolják azt. Emlékszem arra, amikor fiatalon, mindössze 19 évesen rátapadtam a hírekre és követtem az arab tavasz eseményeit. Micsoda öröm volt számomra, amikor Barack Obama bejelentette 2011-ben a Líbia feletti légtérzárat. Hiszen a gonosz, elnyomó Kadhafi hamarosan elbukik! Hullanak a bombák, majd hamarosan megjön a hír, hogy Kadhafit a lázadók elfogták, megkínozták, és megölték. Mérsékelt keresztény vagyok, így a kínzás számomra is túlzás, de örülök, hogy meghalt. Micsoda képmutatás, a realizmus micsoda elvetése.
Képmutatás, mert olyan könnyen elfogadtam és ünnepeltem az erőszakot – de én magam lepődtem volna meg a legjobban, ha valaki kezembe nyom egy pisztolyt, és kéri, hogy húzzam meg a ravaszt. Képtelen lettem volna rá. De olyan könnyen, vakon álltam az egyik oldalra egy olyan konfliktusban, amelynek semmilyen konkrétan keresztény vonatkozása nincs.
A keresztény ember feladata, hogy elvesse az idealizmust. A kereszténység realizmust kíván: szembenézni a helyzettel a maga nyers valóságában, és szembenézni az erőszak következményeivel is. Nincs megoldás, a világnak nincs. Az erőszak természetes és normális, az erőszak szükségszerűség ebben a bukott és bűnös világban a vezetők és vezetettek, gazdagok és szegények között. Ha ez a felismerés megbotránkoztat néhány keresztényt, az Ellul szerint csak azért van, mert hibásan azt gondoljuk, hogy ami természetes az jó, és ami szükségszerű az egyben legitim is. „Ó, szóval Ellul bemutatta, hogy az erőszak elkerülhetetlen és szükségszerű, tehát az erőszak legitim és muszáj használnunk!” Ellul szerint a tökéletes antikrisztusi érvelés.
Ellul pedig itt húz éles, átugorhatatlan határt a szükségszerűség világa és Krisztus szabadsága között. Mit tett ugyanis Krisztus? Szabaddá tett bennünket. Isten Lelke szabaddá tesz bennünket arra, hogy közösségünk legyen az Úrral. Ez a valódi szabadság útja. A szabadság pedig azt jelenti, hogy kiszabadulunk a szükségszerűség logikája alól. Kiemel bennünket a Japan Air 123 tehetetlenül sodródó járatáról, és olyan helyre kerülünk, ahol szabadon mozoghatunk, ahol nem vagyunk a szükségszerűségek foglyai.
Jézus mondatának ugyanis van folytatása: „Tudjátok, hogy a népek felett zsarnokoskodnak fejedelmeik, és vezetőik hatalmaskodnak rajtuk. De közöttetek ne így legyen, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok.” (Máté 20,25-27) Jézus eljött és megalapította azt a királyságot, amely itt van a világban, de nem evilágból való. Ahol nem a szükségszerűségek uralkodnak. Van egy hely, ahol már nem ez uralkodik – de ez ebben a világban van. És a két világ között nincs átjárás, mert más szabályszerűségek alapján működnek.
Ahogyan írtam ezt a jegyzetet, eszembe jutott egy 20 évvel ezelőtti olvasásélményem. A könyv címe sokatok számára lehet ismerős: Bruchko. Bruce Olson amerikai misszionárius életéről és szolgálatáról szól egy dél-amerikai indián törzsben. Korábban több misszionáriust megöltek, de neki sikerült beilleszkednie a közösségbe, sikerült átadnia az evangéliumot. Ezek a törzsek időtlen idők óta ölték egymást. A könyv végén egy indián arról mesél Bruchkónak (ahogyan Bruce-t nevezték), hogy mit jelent számára a megtérés. Azt, hogy az erőszak spiráljából van kiút. Eddig csak ezt a módot ismertük: átjön valaki a másik törzsből, megöli egy szerettünket, és nekünk kötelességünk átmenni, és megölni valakit tőlük. Egyrészt azért, mert csak így nyugszik meg a lelkünk, másrészt azért, mert különben elveszítjük a becsületünket. Aki ezen logika alapján működik, nem szabad.
Ha azt gondoljuk, hogy nálunk, a civilizált nyugaton a politika „jobb”, „békésebb”, „megszenteltebb”, nálunk Jézus már „megjavította a világot”, akkor illúziókban élünk. Nem vagyunk jobbak, még ha rejtettebbek és absztraktabbak is az erőszak formái.
A szükségszerűség a bűnbeeséssel jött el a világba. A szükségszerűségből való szabadság, az erőszak törvényeiből való menekvés pedig Krisztussal. De ez a két világ között nincs átjárás. Teljesen és végérvényesen el vannak szakítva egymástól. Aki a szükségszerűség világában él, nem lehet szabad. Aki pedig szabad, Krisztusban, az nem használ erőszakot, mert az a szükségszerűség rendjéhez tartozik. Tehát a jó hír: van menekvés. Sőt, ha hiszel, már megmenekültél a szükségszerűség alól. A rossz hír: még Omelaszban vagyunk.
Akik elhagyják Omelaszt
Emlékeztek még a történetre az epizód elejéről? A gyermekről, aki ott van a sötét pincében, és arról, hogy a társadalom belenyugszik a szükségszerű kegyetlenségbe. Ígértem, hogy van még egy bekezdés ebből a novellából. A novella címe: „Akik elhagyják Omelaszt”. Talán sejted már, miről szól az utolsó bekezdés. Le Guin így folytatja az elbeszélést:
„De még valamiről szót kell ejtenünk, valamiről, ami elég hihetetlen.
Néha egyik-másik tinédzser, aki meglátogatja a gyermeket, nem megy haza sírva vagy dühöngve, sőt egyáltalán nem megy haza. Időnként megesik, hogy öregebb férfiak és nők is egy pár napra elnémulnak, majd otthagyják otthonukat. Kilépnek az ajtón, és magányosan végigsétálnak az utcán. Továbbmennek, egyenesen kifele Omelasz városából, át a gyönyörű kapukon. Végiggyalogolnak Omelasz földjein. Mindegyik egyedül megy, fiú vagy lány, férfi vagy nő. Mennek. Leszáll az éj, a vándor végigbaktat a falusi utcákon, a házak közt, melyeknek ablakai sárgás fényt árasztanak, és tovább, ki a koromsötét földekre. Mindegyikük magányosan vándorol északra vagy nyugatra, a hegyek felé. És csak mennek és mennek. Otthagyják Omelaszt, belegyalogolnak a sötétségbe, és nem térnek vissza. A hely, ahová mennek, számunkra még a boldogság városánál is elképzelhetetlenebb. Nem tudom leírni egyáltalán. Lehet, hogy nem is létezik. De úgy tűnik, ők tudják hová mennek, ők, akik otthagyták Omelaszt.”
Nincs jó megoldás. Omelasz városa az erőszak szükségszerűsége alatt él. Vannak azonban, akik tudnak egy másik helyről. Úgy tűnik, hogy számukra az a hely még ennél az idilli, paradicsomszerű városnál is elképzelhetetlenebb. Úgy tűnik, hogy ők tudják, hová mennek. És már most úgy élnek, mint akik oda tartanak. Ez a keresztény feladata is Omelaszban.
A következő adásban megnézzük, hogyan néz ki a keresztény cselekvés ebben a feszültségben, a világ szükségszerűsége és Krisztus szabadsága között:
