Üdv a Telosz.hu-n! Ez egy négyrészes sorozat első epizódja: a következő részeket itt találod:
Iratkozz fel és hamarosan e-mail-fiókodba érkezik a harmadik rész.
Iratkozz fel kedvenc podcastlejátszódban, és oszd meg ismerőseiddel is!
Az adás jegyzetei
Gyermekkoromban odáig voltam a Bud Spencer és Terence Hill filmekért. Szerettem bennük a poénokat, a könnyed westernhangulatot, és persze a bunyókat. Ahogyan a rosszfiúk átrepülnek az asztal felett, a sokszoros túlerőben lévő ellenfeleket sorban dobálják ki az ablakon, vagy ahogyan az ájultan fekvő figurák mellett Bud Spencer és Terence Hill leül még egy hagymás babra. A mai napig él bennem, ahogyan idős nagymamám, aki ekkor már nálunk élt, szörnyülködve nézi a bunyót. Roppant szórakoztató volt számomra, hogy miközben én élvezem a verekedést, közben ő hívő asszonyként azon gondolkodik, miért bántják egymást ezek a figurák a képernyőn. Azóta persze sokat változott a világ. Egyrészt, ma már senki, talán a legidősebbek sem kapják fel a fejüket egy Bud Spencer jelenetre. Imádjuk az erőszakot: a tévétől a mozikon át a számítógépes játékokig az erőszak ezernyi, szimulált formája ömlik ránk. De 4K felbontásban nézhetjük végig azt is, hogy pár órával korábban hogyan dobtak bombát Gázára, vagy hogyan könyörgött életéért utolsó pillanataiban az orosz katona a robbanófejjel felszerelt drónnak. A valóságban azonban egyre ritkábban találkozunk fizikai erőszakkal. Míg régen a nyilvános kivégzések is tömeglátványosságok voltak – ma még a legtöbb katona sem látott másokat meghalni, vagy súlyosan megsebesülni.
Ebben a kettősségben éltünk, amikor 2022 februárjában kitört az orosz-ukrán háború. A sokk talán enyhe kifejezés, hogy leírjuk, hogyan fogadta a hírt ismerőseim (és a magyar közvélemény) többsége. „Még mindig felfoghatatlan, hogy nem is olyan távol, itt a szomszédunkban, ilyen barbárság megtörténhet” – írta Karácsony Gergely, és jól foglalta össze a legtöbb magyar érzéseit. „2022-ben ilyen megtörténhet, a civilizált világban?” vagy „Dehát a 21. században vagyunk! Egy ország megtámad egy másikat?” vagy „Azt hittem, hogy ezt már meghaladtuk.”
Sok keresztény ismerősöm is osztozott ezen az érzésen. Ők is meglepődtek, nem azon, hogy Oroszország és Ukrajna háborúzik – hanem azon, hogy háborúk még történnek. Meglepett a keresztények meglepettsége. Pontosan mi történt néhány évvel ezelőtt az emberiséggel, ami miatt ma a háború annyira elképzelhetetlen? Megjavultunk? Felnőttünk? Hogyan állunk mi az erőszakkal? Létezik-e egyáltalán jogos keresztény erőszak? Használhatnak-e keresztények erőszakos eszközöket szent célok elérése érdekében? Létezik legitim erőszak – és ha igen, milyen feltételek mellett? És mit tegyünk, ha ellenfeleink, ellenségeink nem rémülnek vissza az erőszak alkalmazásától?
Ezekre a kérdésekre persze a legtöbb keresztényben vannak válaszok – bennem is voltak, egészen addig, míg nem találkoztam Jacques Ellul: Violence című művével. Ellul a 20. század egyik nagy hatású francia szociológusa, aki emellett filozófus, laikus teológus, a nácik elleni ellenállás egyik harcosa, és több mint 60 könyv, valamint 600 cikk szerzője volt. Itthon szinte teljesen ismeretlen – bízom benne, hogy ez hamarosan megváltozik. Ellul számos könyvet írt a technológia és ember kapcsolatáról, a politikáról, a politika és kereszténység kapcsolatáról, és az erőszakról – keresztény szemmel.
Egy dolog biztos: Ellul nem hagy bennünket megnyugodni a leegyszerűsítő, de hamis válaszokban. Ezeket a kényelmes, idealista nézeteket kíméletlenül veri szét. Hogy teljesen őszinte legyek, és ez a sorozat végére látszani is fog, Ellul sokkal jobb a szétverésben, mint az összerakásban. De ez nem feltétlenül baj: annyi tévhit, félreértés, és egyáltalán nem keresztényi nézet terjeng ezzel kapcsolatban, hogy Ellul prófétai hangja akkor is hasznunkra válik, ha a végén a „Na, akkor most mit csináljunk?” kérdésre nem ad tökéletes választ. (Sőt, mint látni fogjuk, egyáltalán nem rajong a receptekért, módszerekért.) A sorozatban 4 nagy egységen haladunk végig:
1. 3 történelmi keresztény válasz az erőszakra (és kritikáik). Megnézzük, hagyományosan milyen válaszokat adott az erőszak kérdésére a kereszténység, és hogy miért problémás mindhárom válasz az erőszak kérdésére (különösen modern kontextusban).
2. A negyedik út: Keresztény realizmus. Ellul felvázol egy negyedik lehetséges megközelítést a keresztények és az erőszak kapcsolatára.
3. Az erőszak törvényei. Ellul bemutatja az erőszak 5 törvényét, és elmondja, mivel kell számolnia a keresztény embernek, ha erőszakhoz nyúl. Ez nem morális ítélet: egyszerűen bemutatja, az erőszaknak milyen elkerülhetetlen következményei lesznek.
4. A keresztény ember lehetőségei egy erőszakos világban. A negyedik, záró epizódban megnézzük, mikor és hogyan harcol egy keresztény, és itt fogalmazok meg némi kritikát is Ellul Keresztény realizmusával és annak megvalósíthatóságával kapcsolatban.
Vágjunk bele!
3 történelmi keresztény válasz az erőszakra (és kritikáik)
Ellul azzal indít, hogy a probléma nem új: rögtön az első keresztények is feltették ezeket a kérdéseket: Elfogadható az erőszak? Az állam alkalmazhat erőszakot? Mi megdönthetjük az államot, kikényszeríthetjük az akaratunkat erőszak segítségével? Háborúzhatunk? A keresztények alapvetően háromféle választ adtak ezekre a kérdésekre. Mindhárom válasz már a kezdetektől jelen van, egyszer az egyik kerül előtérbe, másszor a másik.
I. Kompromisszum
A keresztények az első perctől látták, hogy az állam (esetükben a Római Birodalom) egyszerre ad (1) védelmet és biztonságot, ám ugyanúgy tőle várhatják az (2) üldözést és az elnyomást is. Megbünteti a gonoszt (lásd: Róma 13), de ő az, aki keresztre is feszít és üldöz a hitedért. Az állam egyszerre „Isten szolgája, aki az ő haragját hajtja végre azon, aki a rosszat teszi”, és egyszerre a „mélységből jövő fenevad”, a „nagy Babilon”, aki üldöz és ő maga válik az igazságtalanság forrásává. Akárhogy is van, az állam erőszakot alkalmaz belső és külső ellenségeivel szemben – ez az erőszak pedig időnként igazságos, máskor igazságtalan. Az egyház feladata, hogy igazságos keretek közé szorítsa az állami erőszakot. Hogyan?
Biztosítsa, hogy az állam legitim (azaz nem egy, a korábbi uralkodót eltávolító zsarnok ül a trónon)
Dolgozzon azon, hogy a törvények igazságosak legyenek
Hiszen ha egy legitim állam korábban meghozott, igazságos törvények alapján hoz ítéletet, akkor jogosan ítéli el a gonosztevőt. Ha nem, akkor nem jogos. Az egyetlen kérdés, hogy az egyház elég jól végzi-e ezt a feladatát. Ha igen, akkor képes megszentelni az államot, sőt, akár még az ágostoni „Isten városát” is megvalósíthatjuk a földön.
Mi a helyzet a külső ellenséggel? Ha egy államtól megtagadjuk a háborúzás jogát, azzal azonnal halálra is ítéljük. A kompromisszumos nézet képviselői szerint ahogyan az egyház igazságos keretek közé tudja szorítani a belső erőszakot (törvényalkotással, a törvények kritikájával), úgy tudja igazságos feltételek közé szorítani a háborúskodást is. De melyek ezek a feltételek? Mikor nem követ el bűnt az uralkodó a hadjárattal? Meg is kezdődött az okfejtés az „igazságos háborúról” és annak határairól. A vita a csúcspontját Aquinói Tamásnál érte el, aki meg volt győződve arról, hogy az ember képes kontroll alatt tartani az erőszakot, hogy a háború az igazságot és rendet szolgálja. Sőt: háborúzni lehet a béke vagy a nagyobb jó elérése érdekében – de pontosan addig, ameddig arra szükség van, és egy perccel sem tovább.
Az igazságos háború hét feltétele:
A háború célja igazságos
A hadviselő fél céljai a harcok során is igazságosak, a háború nem változik bosszúhadjárattá vagy öncélú kegyetlenkedéssé
A háború valóban az utolsó lehetséges megoldás, miután minden más lehetőséget kimerítettek
Az ellenség elpusztítására használt módszerek igazságosak
A háború által várt erkölcsi haszon nagyobb, mint a gonoszság, amit maga a háború okoz
A győzelemben biztosak vagyunk
A háború után kötött béke legyen igazságos, és olyan, ami megakadályozza a következő háborút
Barth a 20. században ezt némileg továbbfejlesztette, és azt mondta, hogy az előzőek közül a harmadik szempont a legfontosabb: csak akkor van jogod háborúzni, ha minden más lehetőséget a legvégsőkig kimerítettél. Egy másik nézet szerint csak önvédelmi háború lehet igazságos; a területszerző, hatalmat növelő, vagy megelőző háború nem. Megint mások szerint a keresztény ember harcol, talán öl is, de nem gyűlöli, hanem szereti ellenségét, így eleget tesz a krisztusi parancsnak.
Kritika
Nézzük röviden, mi a probléma a kompromisszumos nézettel. Kezdjük először a külső ellenségekkel és „az igazságos háborúval”. Nem tudom, hogy volt-e olyan korszak, ahol az igazságos háború hét feltétele legalább elméletben teljesülhetett (gyanítom, hogy kevés), de az előző 100 évben szinte egyik sem. Nézzük először a legfontosabb feltételt:
„A háború valóban az utolsó lehetséges megoldás, miután minden más lehetőséget kimerítettek.” Ennek erősebb megfogalmazása a II. Vatikáni Zsinaton hangzott el, amelyet dr. Gájer László így foglalt össze: „Az igazságos háború egyetlen formája a védekező háború lehet, amely kizárólag jogtalan aggresszió esetén lehetséges, és az is csak akkor, ha nincs olyan kompetens és hatékony nemzetközi tekintély, amely képes lenne megakadályozni a fegyveres konfliktust. Mert ez utóbbi esetben sem lehet jogos az egyes államok háborús önvédelme.”
Mit jelent a „védekező háború” kifejezés? Már az I. világháborúban láthattuk, hogy a háborús mozgósítás önmagában válhat hadüzenetté. Tehát ha egy állam mozgósítást rendel el egy védekező háborúhoz, tudnia kell, hogy a határ túloldalán ezeket a lépéseket közelgő támadásként fogják értelmezni, és ennek megfelelően támadnak majd. A kérdés felmerül: ki volt a támadó, és ki volt a védekező fél?
Ugyanez a helyzet a modern világ problémáival: egy proxyháború esetén támadó félnek számít-e az, aki hadi eszközökkel, információkkal, kiképzéssel segíti a „védekező” egységeket? Mi a helyzet a kibertérrel? Mit kezdjünk a zsoldosokkal? Támadásnak számítanak-e a gazdasági szankciók, amely egy másik állam politikai berendezkedését szeretnék megváltoztatni, az államot destabilizálni és meggyengíteni? Ha ezt a feltételt komolyan vesszük, azzal lényegében halálra ítéljük a védekező államot, hiszen csak az ellenség által megszabott időben, helyen, és módon védekezhet. Ha azonban kiterjesztjük a „védekező háború” fogalmát, akkor bármi beleférhet: még a megelőző nukleáris csapás is lehet „igazságos” egy olyan állammal szemben, amely az agresszió enyhe jeleit mutatta ellenségei felé.
Nézzünk végig néhány másik, gyakran hangoztatott kritériumot is:
„A keresztény ember harcol, talán öl is, de nem gyűlöli, hanem szereti ellenségét.”
A gyűlölet nem választható, hanem kötelező eleme a háborúskodásnak. A gyűlöletnek nagy és konkrét haszna van, amelyről Clausewitz így ír: „A gyűlölet a háborúban túlságosan is sokat ér, semhogy könnyen lemondhatnánk róla. Gyakran a gyűlölet a gyávaság és a humanitárius érzelgősség egyetlen igazi ellenszere.” Ez nem modern fejlemény, az ókori görög történetíró, Thuküdidész így beszél erről: „A háború, mely megfosztja az embereket javaiktól, az erőszak tanítómestere, és rákényszeríti az embereket, hogy a háború feltételeihez igazodjanak… A már korábban megtapasztalt kegyetlenkedések arra indítják őket, hogy maguk se szabjanak gátat kegyetlen ösztöneiknek a ravasz támadások kidolgozásában és a megtorlás kíméletlenségében.” Látva a modern harctér újításait, feltehetjük a kérdést: hogyan „szeretheti” a drónpilóta az irányítóteremből az ellenséges katonát 100 kilométerrel odébb, akit épp most tervez felrobbantani? Értelmezhetetlen a szeretet, amikor a modern háborúskodás során nincs személyes kontaktus az ellenséggel.
„A háború célja igazságos.”
Az előzőekből következik, hogy aligha találkozunk olyan hadvezérrel, aki általa is igazságtalannak tartott háborúba viszi embereit. Mindig van valamilyen igazolás arra, hogy miért igazságos a háború célja. Emlékezzünk csak a honfoglalásunk egyik híres mondájára, ahol Árpád követet küld Szvatopluk szláv fejedelemhez, és egy lóért és felszereléseiért cserébe „mindössze” földet, füvet és vizet kér. „Vigyenek, amennyit csak akarnak!” A trükkös Árpád ezután „kilakoltatta” Szvatopluk fejedelmet. Igazságos volt? Persze, hiszen egy szerződést jött végrehajtani. Mosolygunk ezen a történeten, egészen addig, ameddig rá nem jövünk, hogy a modern Izrael állam megalapításához hasonló nyilatkozatok rugalmas értelmezése – és persze egy csomó vér – kellett. Tehát, mi igazságos? Ki mondja meg?
„Az ellenség elpusztítására használt módszerek igazságosak.”
Ez az elv ismét morális elemet próbál bevinni a háborúba: létezik igazságos és morálisan elítélendő hadviselés. Előbbit az egyház megszenteli és támogatja (de legalábbis elnézi), utóbbit pedig elítéli, még akkor is, ha igazságos célok mentén történik. Ennek szekuláris formája a „háborús bűncselekmény”: a háború szabályait és szokásait megsértő, megszegő cselekmény. Ha ezzel szeretnénk megkülönböztetni az igazságos és igazságtalan háborút, két nagy problémába ütközünk.
Egyrészt, úgy tűnik, hogy a háborús bűnösök elsöprő többsége a vesztes oldalról kerül ki. A második világháború után a nürnbergi per elégtételt jelentett a győztes hatalmaknak, de egyetlen szovjet katona, vezető, vagy politikus sem került a vádlottak padjára. (Emlékezzünk rá: Lengyelországgal és Finnországgal szemben ők is agresszorként léptek fel. A katyńi vérengzés – hogy csak egyet említsünk a sok közül – még jóval azelőtt történt, hogy a németek megtámadták volna őket.) Ha egy szabályt, elvet, szokást kizárólag a vesztesekkel szemben használunk, beszélhetünk-e igazságról – vagy csak a győztesek erőszakját legitimizálja?
Másrészt, és ez a nagyobb probléma, a háborúnak egyetlen szabálya van: a győzelem. Békeidőben ugyanis nagyon könnyű ilyen megállapodásokat kötni és szabályokat hozni, háború idején azonban egyetlen szabály van: a győzelem. Ez pedig felülír minden más szabályt. Ha morális elvekkel mész a harcba, számolj azzal, hogy az ellenség mindet ki fogja használni, hogy legyőzzön téged. Van néhány szabály, ami működik, mert egyik fél számára sem jelent stratégiai előnyt, de indokolatlanul növeli a szenvedést. Ilyen például a hadifoglyok kivégzésének tilalma: ha az egyik fél sorozatosan megszegi ezt a szokást, akkor számíthat rá, hogy vele sem lesznek könyörületesek, ha fogságba esik. A különböző fegyveregyezmények (például a vegyi és biológiai fegyverek, valamint közepes hatótávolságú rakéták korlátozása) is ide tartoznak: többnyire azokról a fegyverekről állapodnak meg, amelyek elavulttá váltak, és használatuk nem jelent stratégiai előnyt. Amint változik a harctér, úgy vezeti vissza mindkét fél ezeket a fegyvereket.
Az állam tehát háborúra készül, mert a túlélés ezt diktálja – az „igazságos háború” pedig illúzió. Nincs olyan körülmény, amely között erkölcsi elvekkel igazságos keretek közé tudnánk szorítani a háború menetét.
De mi a helyzet a belső erőszakkal? Lehet-e az állam igazságos, amikor erőszakot alkalmaz saját polgáraival szemben? A legtöbbek fejében az „erőszak” fizikai erőszakot jelent – ezt a hamis képet a sorozat egy későbbi részében fogjuk összetörni. Az egyszerűség kedvéért foglalkozzunk most csak a fizikai erőszakkal. Szoríthatjuk-e igazságos keretek közé az erőszakot?
A válasz egyszerűnek tűnik: „Hát persze! Törvényekkel!” Rendben, de mi van akkor, ha a törvény arról rendelkezik, hogy a zsidók nem indíthatnak vállalkozást? Vagy a magyarok bizonyos jogokkal nem rendelkeznek Erdélyben? „Őő, oké, ezek nem igazságos törvények. A törvényeknek igazságosnak kell lenniük.” Tegyük most félre azt a kérdést, hogy mire jók a törvények, mitől lesznek igazságosak, és hogyan tudjuk „bizonyítani”, hogy egy törvény igazságtalan. Tegyük fel, hogy sikerül csupa igazságos törvényt megalkotnunk, amelyek kijelölik az állam által járható igazságos utat.
A történelmi tapasztalat ezzel szemben a következőt mutatja: Amikor az állam meg akar tenni valamit, ÉS nem számíthat komoly ellenállásra az elit (vagy ritkábban: a lakosság) részéről, akkor talál rá törvényi vagy erkölcsi legitimizációt, és szinte soha nem kell megtorlással számolnia. A törvények nem korlátozzák érdemben az állam cselekvését. Ez egy külön sorozat témája lesz a későbbiekben, most csak röviden nézzük meg, hogyan teszi meg ezt az állam.
A törvények értelmezésével. Nincs törvény értelmezés nélkül. Az Egyesült Államokban a 200 éves alkotmány vizsgálata során a Legfelsőbb Bíróság „felfedezte”, hogy az valójában tartalmazza az abortuszhoz és a pornográfiához való jogot. Néhány évtizeddel később „felfedezték”, hogy a melegházasság joga is el van rejtve a szövegben. 2022-ben az aktuális Legfelsőbb Bíróság „felfedezte”, hogy az abortuszhoz való jog mégsincs az alkotmányban, arról a tagállamok saját hatáskörben rendelkezhetnek. Jó példa még erre a Szovjetunió, ahol minden ítélet a törvények szerint, a bírósági eljárást figyelembe véve, legitim módon született. A szovjet alkotmány amerikai jogászok szerint is a világ egyik legjobbja volt. Ha „voltak is túlkapások”, jogi szempontból utólag azok is igazolhatóak.
Rendkívüli jogrend kihirdetésével. Ha úgy gondoljuk, hogy az államot korlátozzák saját törvényei, emlékezzünk vissza a koronavírus-járványra adott kormányzati válaszra, szerte a „nyugati jogállamokban”. Amikor krízishelyzetbe kerülünk, az állam mozgástere szinte bármeddig kiszélesedhet. Emlékeztetőül: Magyarországon 2020 óta rendkívüli jogrend van érvényben, és nem várható, hogy ez a közeljövőben változni fog, kormányváltás ide vagy oda.
A törvények megkerülésével. Az állam megteheti, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyja a törvényeket, és saját belátása szerint cselekszik – a legtöbb esetben következmények nélkül.
Ha a belső ellenség valójában külső ellenség, a háború szabályai érvényesek. És itt a legnagyobb buktató: ki különbözteti meg az állam külső vagy belső ellenségeit? Szinte bármilyen cselekvés átvihető, ha a kormányzat „nemzetbiztonsági indokokra” hivatkozik. Ha egy belső kritika „brüsszeli / orosz” (helyettesítsd be szabadon, ízlés szerint) érdekeket szolgál, abban az esetben a háború szabályai érvényesek, és szinte minden szabad. „Aki megmenti a hazáját, az nem sért törvényt” – szól a Napóleonnak tulajdonított mondás.
A kompromisszumos nézet tehát több problémával is küzd. Még elméleti esélyt sem igazán látunk arra, hogy az állam cselekvését „igazságos keretek” közé tudjuk szorítani. Az „igazságos háború” fikció, és a törvények vagy más szabályok nem garantálják azt, hogy az állam igazságos lesz – sőt, időnként a törvényekre való hivatkozás nyit utat a legnagyobb igazságtalanságoknak.
Mára ez a nézet a keresztények körében igencsak visszaszorult. Időnként egy-egy eleme felbukkan, de a keresztények között talán ott van a felismerés: ebben a „kompromisszumban” nem az egyház diktál. (Valószínűleg soha nem is diktált.)
II. Erőszakmentesség
Ellul szerint a másik népszerű nézet a kereszténység és az erőszak témájára az erőszakmentesség. Nem nehéz rájönnünk, miért van jelen ez a nézet a kezdetektől az Egyházban. Ezen nézet szerint amit Jézus nekünk tanított az egymással való kapcsolatokról, azt kell képviselnünk a világ felé. „Szeresd az ellenségedet!” vagy „Ha megütnek, fordítsd oda a másik arcodat is!” Amikor Jézus megvédhette volna magát erővel és hatalommal, és odahívhatta volna magához a 12 angyalsereget, akkor sem tette. Nem engedte Péternek, hogy megvédje őt, amikor letartóztatták. A keresztények többsége ezt képviselte egészen a 4. századig: nem vállaltak hivatalt, és nem léptek be a hadseregbe sem – időnként egyenesen visszautasították azt. (Ez visszatérő vád volt a keresztényekkel szemben: államellenes viselkedésnek minősítették, többek között Kelszosz is. Hogy őszinte legyek: érthető, hogy miért.) Tertullianus volt az első történetíró, aki a keresztényekről ír a seregben, és elítéli ezt. Úgy tűnik, hogy a 2-3. században csak nyomás alatt léptek be a seregbe, és az egyház nem nézte jó szemmel. Idővel ez a nézet fellazult: már beléptek a seregbe, csak más keresztényekkel szemben nem voltak hajlandóak harcolni. Az egyház történetében végig ott volt ez a szál (emlékezzünk Assisi Szent Ferencre, aki az állatokra is kiterjesztette ezt), és számos eretnek mozgalom is magáénak vallotta a radikális erőszakmentességet. (Időnként ezek a mozgalmak radikálisan csaptak át erőszakosságba, ami jól mutatja, hogy az erőszakmentesség inkább kényszer volt, mintsem őszinte és tiszta stratégia.)
Az első világháború után vált igazán erőssé ez a nézet ismét, többek között a pünkösdi és baptista közösségekben, és a hetednapi adventistáknál. A legismertebb filmes megjelenítése ennek a nézetnek A fegyvertelen katona c. film, amelyben Desmond Doss, a hívő adventista katona nem hajlandó fegyvert ragadni. Az igaz történeten alapuló film végére kitüntetik, mert sebesült bajtársait hősiesen mentette ki a Hacksaw-gerincről. Akik ezen nézetet vallják, azt mondják: „A szeretet legyőzi a gyűlöletet. Ha mindannyian úgy döntenénk, hogy lemondunk az erőszakról, egy igazságosabb világban élhetnénk.” Amikor ezt a nézetet nemcsak a keresztényekre, hanem az egész emberiségre kiterjesztené valaki, pacifistává válik, és a békére és erőszakmentességre szólítja fel az embereket.
Mostanra kialakult egy olyan nézet, hogy az erőszakmentesség hatásos politikai eszköz is lehet: legtöbbször Gandhit, ifj. Martin Luther Kinget, Nelson Mandelát, vagy a hippimozgalmat emlegetik példaként. „Erőszakmentes ellenállással érték el politikai céljaikat – tehát ez nemcsak visszavonulás, hanem egyfajta békés erődemonstráció is, amivel célt érhetünk!”
Kritika
Kezdjük először a legszélsőségesebb, pacifista állásponttal. Ellul szerint mégha időnként működhet is politikai eszközként az erőszakmentesség, ez igencsak korlátozott, és ha valaki azt gondolja, hogy ez általánosan kiterjeszthető, álomvilágban él. Amiről Ellul sem tudott, hogy ezen „erőszakmentes” politikai sikerek nagyrészt a propaganda termékei: Gandhi, Mandela, King, és a háborúellenes hippimozgalom is szisztematikusan használt brutális erőszakot céljai elérése érdekében. Tehát még az a néhány eset sem volt „erőszakmentes”, amelyet Ellul a kivételek közé sorol.
De lépjünk vissza a pacifista álláspontból az erőszakmentes keresztény állásponthoz, amely nem szeretné ezt kiterjeszteni, mindössze annyit mond: „Keresztényként visszautasítom az erőszakot.” Ellul szerint ez az álláspont szelektívvé, képmutatóvá, és politikai kérdéssé vált. Ezek a keresztények többnyire hangosan visszautasítják az erőszak egyik formáját (például a vietnámi háború idején az amerikai agressziót), és néma csendben maradnak akkor, amikor a másik oldal alkalmaz erőszakot. (A vietnámi háború után a kommunista megtorlásban többen haltak meg, mint a háborúban összesen.)
Az erőszakmentes közösségek ráadásul csak olyan társadalomban létezhetnek, ahol mások piszkolják be a kezüket helyettük. A mennoniták, amishok, és a különböző kisebb baptista és pünkösdi közösségek mindegyike olyan, keresztény gyökerű államokban létezik, ahol a körülöttük lévő állam brutális eszközökkel teremtette meg, és tartja fenn azt a rendet, amelyben ők ma erőszakmentesen élhetnek.
Ellul azonban a legerősebb ütést csak ezután viszi be: amikor erőszakot látunk, de visszautasítjuk az erőszak alkalmazását, amivel megvédhetnénk az elnyomottat, a megsebzettet, akkor magunk is passzív erőszakot alkalmazunk. Nem elég ugyanis, hogy elnéztük és semmit nem tettünk az erőszakkal kapcsolatban, de még magasabb polcra is tesszük magunkat, mert „nem alacsonyodtunk le az erőszak szintjére”. Ellul amellett érvel, hogy az erőszakmentesség mai formái nem hitelesek, szinte csak a propaganda eszközeivé váltak. A keresztények mai erőszakmentessége csak arra jó, hogy ellenfelei továbbra is használják az erőszakot, de a keresztények közben azt üzenhessék a világnak: „Mi vagyunk a jó fiúk! Erkölcsileg magasabb szinten állunk!”
Hadd hozzak ide egy egyszerű példát. Magyarországon 2024-ben kicsivel több mint 20 ezer abortuszt végeztek: a nők egyharmada házas, kétharmada hajadon volt (ami nem jelenti, hogy nem párkapcsolatban élnek). 10-ből 7 esetben a terhességmegszakítás úgy történt, hogy már legalább egy gyermekük volt. Tudom, hogy a gyermekvédelem forró politikai téma manapság. Mit kezdünk ezzel a ténnyel? Komolyan vesszük azt, hogy milyen iszonyatos mértékű erőszak vesz minket körül, amikor kialakítjuk az „erőszakmentes” álláspontunkat? Vagy hátradőlünk és azt mondjuk: „Én jó ember vagyok, nem használok erőszakot.”
Jézus következő története jut erről eszembe: „Íme, ott egy vízkóros ember került elébe. Ekkor Jézus megkérdezte a törvénytudóktól és a farizeusoktól: Szabad-e szombaton gyógyítani, vagy nem? De ők hallgattak. Erre megérintette a beteget, meggyógyította és elbocsátotta. Hozzájuk pedig így szólt: Ha közületek valakinek a fia vagy ökre szombaton esik a kútba, vajon nem húzza-e ki azonnal? Nem tudtak erre mit felelni.” (Lukács 14, 2-6)
Ragaszkodunk az erőszakmentesség elvéhez, mert nem a mi gyermekünkről van szó. De ha a kutyánkat támadná meg valaki az utcán, és kezdené ütni egy bottal, milyen erőszakot alkalmaznánk? Az jogos védelem lenne, igaz? Odaállnánk, és feladnánk az erőszakmentesség elvét, hiszen a szemünk előtt történik valakivel, akit szeretünk. De ha ez az erőszak rejtetten, különböző politikai szlogenek és „nemes célok” mentén történik, akkor felülhetünk a magas lóra.
Ellul pontosan ezt állítja: a kereszténység „erőszakmentessége” jobb esetben naivitás, rosszabb esetben gyávaság. Gyávaság, mert nem hajlandó szembenézni a keresztény ember az őt körülvevő iszonyatos mennyiségű erőszakkal. Sőt, ő maga állítja meg az öklöt, amely ütésre lendül, hogy megvédje a gyengét, az ártatlant, mert „mi oda nem süllyedünk le”. És mindezt szelektíven teszi: ha a nekem tetsző politikai szlogen képviselője használ erőszakot, az nem erőszak, azt elnézem. Ha az ellenfelem, akkor elítélem.
Ez volt tehát a második nézet: az erőszakmentesség. Nézzük a harmadik utat.
III. Forradalmi erőszak
A harmadik nézet szerint az egyénnek lehet legitim oka arra, hogy erőszakot gyakoroljon. Ez sem modern felfedezés: a 3. és 4. században a Nílus völgyében élő sivatagi atyák egy része időnként leereszkedett a sivatagból a környék városaiba, és botokkal ütötték az embereket, tárgyakat. Egyfajta megtisztító erőt tulajdonítottak ennek: prófétai cselekedetnek tartották. És valóban: Jézusnál is látunk erre példát. Ő is ugyanezt tette, amikor kiűzte az árusokat, szétverte a portékáikat, elzavarta az állatokat a jeruzsálemi templom előteréből.
Mára az erőszakpártiak egészen másról beszélnek. Nem prófétai, hanem politikai szerepvállalásról. Akik ma az erőszakpártiság elvét vallják, azt mondják, hogy az elnyomott JOGOSAN lép fel erőszakkal az elnyomóval szemben. Az Ószövetségből idéznek: hiszen Isten maga áll bosszút az áldozaton, és az elnyomott szenvedésén! (Átugorják azokat az újszövetségi szakaszokat, amelyek türelemre, és az urak iránti engedelmességre szólítanak fel.)
Ez az elv sem új. Megjelent a középkor sok parasztlázadása mögött, amelyek aztán gyorsan fordultak át az igazságtalanság elleni küzdelemből a gazdagok elleni bosszúhadjárattá. Münzer Tamás a 16. században például egyfajta protokommunista kiáltványt adott közzé, és összekapcsolta a reformáció gondolatait a német parasztság lázadó szellemével. Idővel persze az írásaiból (és magából a mozgalomból is) folyamatosan tűnt el a „keresztény” tartalom, hogy a végére színtiszta lázadássá alakuljon át, tele gyűlölettel. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a parasztok még a legutolsó csata alatt is a Szentlélekhez imádkoztak.
Később aztán továbbfejlesztették ezt a nézetet, és az erőszak kérdése már nem a lázadásról és a gazdagokról szólt, hanem az igazságtalan uralkodóról. „Szabad-e megölni Hitlert?” Szabad-e megölni azt, aki erőszakkal, törvénytelen úton jut hatalomra? Vagy aki visszaél a kapott hatalommal? Szabad-e megölni a zsarnokot? Aki az erőszak pártján áll, a válasza: IGEN.
Ma a legelterjedtebb formája ennek a nézetnek, amikor egy politikai mozgalom zászlajára a szegények és elnyomottak védelmét tűzik, és teszik mindezt keresztény alapokon. Ilyen a felszabadításteológia, a különböző forradalmi irányzatok, és az újjobboldalon is megjelentek azok a nézetek, amelyek erőszakkal, gyakran forradalmi erőszakkal szeretnék érvényesíteni az elnyomottak vagy a nemzet érdekeit – keresztényként.
Kritika
Ezek a mozgalmak legtöbbször a következő szakaszokon mennek keresztül:
Kezdetben a nézeteik keresztények – de csak igen általánosan, elnagyoltan. Nincs kiforrott teológia, mert a lényeg a hatalommal való szembenállás, a kereszténység alapvetően ennek igazolására szolgál.
Ebben a harcban hamar szembekerülnek más keresztényekkel, akik az erőszakmentesség pártján állnak, vagy épp az „ellenség” kategóriájába tartoznak (például egyházi vezetők). A mozgalom tagjai őket képmutatónak bélyegzik, így az ellenségek közé már nemcsak a politikai erők, hanem „az egyház” is bekerül.
Lassan a korábban hangsúlyozott keresztény szempontok (adakozás, szegények megsegítése) kikopnak, így tűnik el a mozgalomból a Szentírás és a kereszténység minden más eleme. Jézus legfeljebb hivatkozási alap marad, de gyakran már az sem.
Végül magát a kereszténységet is elhagyják, marad a forradalmi érzület, és mellé az ateizmus, amely sokkal jobban illeszkedik ehhez a forradalmi nézethez.
Az erőszakpárti nézet szinte minden esetben elsősorban politikai, nem teológiai pozíció. A kereszténység kis szerepet kap benne, legfeljebb annyit, hogy igazolja a politikai szereplők cselekedeteit. Ennek egyik jele, hogy soha, egyetlen alkalommal sem sikerült semmilyen teológiai vagy bibliai érveléssel, a hívők közösségével hatni ezekre a szereplőkre és változtatni a pozíciójukon. Próbálj meg hatni egy forradalmi, felszabadításpárti keresztény vezetőre az Igével, és látni fogod, hogy teljesen értelmetlen, soha nem érsz célt vele.
A három nézet közös problémája
Az előző nézetek közötti különbség nem annyira teológiai, inkább az egyén temperamentumáról szól.
Az első, kompromisszumos nézet az „értelmes keresztények” számára vonzó. Szerintük minden kornak megvannak a maga értékei és problémái, visszafogottságot és óvatosságot hirdetnek, kiegyezést állam és egyház között.
A második, erőszakmentes nézet a szenvedők számára vonzó: alázatos és kedves emberek, akik látják, hogy a kereszténység értékei és a társadalom valósága között nagy különbség van. Ez az egykor forradalmi nézet azonban mára mainstreammé vált és kiüresedett, propagandaeszközzé silányult.
A harmadik, forradalmi nézet azok számára vonzó, akik szenvedélyesek, tüzesek, és nem hajlandóak kompromisszumot kötni, párbeszédet folytatni. A társadalmi igazságosság megszállottjai. Ellul azonban azt mondja: jószívűséget, nagyvonalúságot nem látunk rajtuk. Számukra azonban a szeretet egyfajta absztrakt érték, nem gyakorolják az ellenségeikkel szemben. Nem érdekli őket különösebben, hogy az erőszak, amivel érvényt szereznek a „szeretetüknek”, mennyi szenvedést okoz. Szelektív a szeretetük: a „szegényeket” szánják, de az általuk „rossznak tartott emberek” (rendőrök, katonák, arisztokraták, gazdagok, jobboldaliak) felé nincs kegyelem.
Bár a három nézet különböző, mégis ugyanabban tévednek. Azt feltételezik, hogy Krisztus győzelme és uralma megoldotta az erőszak kérdését itt a Földön. Azt vallják, hogy létezik a nagybetűs KERESZTÉNY MEGOLDÁS az erőszak problémájára. Egyik sem veszi tudomásul, hogy a bűn és gonoszság nagyon is jelen lévő valóság a világunkban, és mi ebben a köztes világban élünk, ezzel az ellentmondással együtt.
Ma, a technológia korában ez a gondolkodás különösen csábító. Hiszen nem lehet olyan probléma, amit nem tudunk megoldani! Kell, hogy legyen rá valamilyen modell, módszer, eszköz, mert uralmunk alá kell hajtanunk a világot. A tudomány és a technológia természetüknél fogva eredendően erőszakosak. Amikor a keresztények magukévá teszik a technológiai gondolkodást, akkor jellemzően félreteszik az alázat és a lemondás erényeit. Minden problémát meg kell oldanunk, mert képesek vagyunk rá, és a mögöttünk álló technológia erejével képesek leszünk megvalósítani egy valóban keresztény világot. Ez a nietzschei értelemben vett hatalom akarása, ami szükségszerűen erőszakos. Ez egyben képmutató hazugság is.
Az erőszak ugyanis a képtelenség jele: amikor erőszakot alkalmazunk, beismerjük, hogy képtelenek vagyunk korunk alapvető kérdéseit megoldani, és képtelenek vagyunk felismerni, hogy milyen lenne a valóban keresztény cselekvés.
Ellultől tehát nem várhatjuk „a választ”. Bemutat nekünk azonban egy negyedik utat, amely első lépése a brutális, idealizmusoktól mentes szembenézés azzal a világgal, amiben élünk. Ez a keresztény realizmus. Ha eddig úgy érezted, hogy kicsit sok volt az illúziók rombolásából, a tévhitek darabokra bontásából, akkor el kell, hogy keserítselek: csak most jön a java. A következő adásban megnézzük, mi a keresztény realizmus, és melyek az erőszak törvényei, amivel minden kereszténynek szembe kell néznie.
