Üdv a Telosz.hu-n! Ez egy négyrészes sorozat harmadik epizódja: iratkozz fel és hamarosan e-mail-fiókodba érkezik a következő rész. Az előző epizódokat itt találod:
Iratkozz fel kedvenc podcastlejátszódban, és oszd meg ismerőseiddel is!
Az adás jegyzetei
Az előző adásokból láthattuk, hogy az erőszak természetes és mindennapos része az emberi társadalmaknak. Az erőszak szükségszerűen jelen van a vezetők és vezetettek, szegények és gazdagok, hatalmasok és alattvalók kapcsolatában. A keresztény realizmus azt jelenti, hogy szembenézünk ezzel a törvényszerűséggel, és tudomásul vesszük, hogy a világban az erőszak törvényei uralkodnak. A keresztény ember ezért nem lepődik meg, amikor a politikában, az üzletben, a gazdaságban, és az intézményeinkben erőszakkal találkozik. A keresztény ember csak azután választhatja meg a cselekvése módját, miután ezzel a valósággal tisztán és őszintén szembenéz.
Ellul szerint egyetlen választásunk van:
„Vagy elfogadjuk a szükségszerűség rendjét, beletörődünk és engedelmeskedünk neki – és ennek semmi köze Isten munkájához, vagy az Istennek való engedelmességhez, bármilyen komoly és meggyőző érvek is mozgatnak bennünket –, vagy elfogadjuk Krisztus rendjét; de ebben az esetben az erőszakot teljes mértékben vissza kell utasítanunk. Egyedül a keresztény ember szabad arra, hogy küzdjön az erőszakkal szemben, pontosan azért, mert Krisztus nélkül az emberi kapcsolatok normális és szükségszerű eleme az erőszak. Minél nagyobb az erőszak, annál nagyobb kötelezettség hárul a keresztény emberre, hogy meghaladja azt, és kihívást intézzen a szükségszerűség felé.”
Ellul radikálisan elválasztja tehát egymástól az erőszak világát a szabadság világától, és azt állítja, hogy ezek között nincs átmenet. Amikor a keresztény ember várja Krisztus visszajövetelét, két korszakban él egyszerre, a létezés két különböző síkján, amelyek a térben egybeérnek. „Az optimizmus gyávaság” – mondta Oswald Spengler, és Ellul is egyetértene vele, ha csak a világot nézné. Nincs miért optimistának lennünk, mert keresztényként nem gondolhatjuk, hogy „meg tudjuk szerelni” a világot.
„Rendben, de mit tegyünk? Hogyan néz ki a keresztény cselekvés ebben a világban?” – kérdezed talán ezen a ponton. Jogos kérdés. A modern ember gyakorlatias. Az a tudás hasznos, ami cselekvéssé fordítható. Ami segít elérni a céljainkat. (Talán épp ez a gyakorlatiasság a problémánk…? De ne szaladjunk előre.) A mai adásban válaszolni fogunk erre a kérdésre. Megnézzük, hogyan néz ki a keresztény cselekvés a szükségszerűség világában (különösen a politikában), milyen harcot vívnak valójában a keresztények, és arról is beszélünk, melyik erőszak lesz mégis jó és követendő a keresztény ember számára.
Az előző adásokkal szemben itt hosszabb idézeteket is hoztam Ellul művéből. Az előző fejezetekben viszonylag könnyen össze tudtam foglalni saját szavaimmal a mondanivalóját. Itt azonban annyira töményen fogalmaz, hogy az összefoglalás során azt vettem észre, hogy mindig kimarad belőle 1-1 árnyalat. Emellett ebben a fejezetben van a legtöbb vitám Ellullel – ez sem sok, de csak akkor tudok vitatkozni vele, ha pontosan idézem, amit mond. Tehát több lesz az idézet, és az idézetek közben-után fűzök hozzá kommentárt. Vágjunk is bele!
Politika, üzlet, háború: keresztény cselekvés a szükségszerűségek világában
Ellul szerint a keresztények számára semmi meglepő vagy botrányos nem lehet abban, hogy a világ erőszakos. Szabadon és őszintén ismerjük be és fogadjuk el azt a tényt, hogy a nem keresztény ember erőszakot használ céljai elérésére. Miért lepődnénk meg? Jean-Paul Sartre ateista filozófus szerint az ember „bele van vetve” a létezésbe. Undor című művében így ír:
„Felesleges voltam az örökkévalóságnak. [...] És én is, gyengén, erőtlen, szemérmetlenül, emésztve, komoran ábrándozva, felesleges voltam én is. Tulajdonképpen minden felesleges. Ez a park, ez a város, felesleges énmagam is. Ha rájövünk, elgondolhatatlan: a gyomrunk is felfordul tőle – és máris itt az Undor.”
Próbáljuk meg megérteni azt az embert, aki így él. Próbáljunk egy kicsit együttérzőek lenni vele! Azzal az emberrel, aki nincs tudatában Krisztus szabadságának, amiről Pál apostol beszélt a szükségszerűségek között: „Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk.” (2Kor 4,8-9)
Amikor a világ látja Pál reakcióját, értetlenül fogadja. Miért nem harcolt, erőszakkal? Hiszen ő is így tenne. Látja az igazságtalanságokat, az elnyomást, a gyűlöletet, a zsarnokot, és meg akarja változtatni azt, erőszakos eszközökkel. A világ meg akarja bosszulni mindazt, amit vélt vagy valós ellenségei tettek vele. Meg akarja ölni a zsarnokot. El akarja pusztítani az elnyomót. Meg akarja alázni azt, aki őt megalázta. Ellul azt mondja:
„Tudjuk, hogy [ezek az emberek] csak erőszakot fognak ránk szabadítani, hogy egyetlen problémát sem fognak megoldani, és nem hoznak el egy jobb világot. (...) De nem ítélhetjük el őket. (...) Amikor [ez az ember] átadja magát az erőszaknak, hogy megerősítse őt az emberi méltóságában (büszkeségében!), egy normális késztetésnek engedelmeskedik, egészen természetes módon viselkedik, és bár a törvényen kívül helyezi magát, legalább őszinte.”
Nézzünk szembe azzal, hogy nem jön el az utópia. Az ember nem azért erőszakos, mert „nem elég tájékozott”, vagy mert „nem kapott elég szeretetet gyermekkorában”, vagy mert „nem elég empatikus másokkal szemben”. Az, hogy civilizált mázat öntöttünk magunkra, nem jelenti, hogy kevésbé vagyunk erőszakosak. A civilizáció gyakran az erőszak rejtettebb, brutálisabb formáit rejti el. (Ellul az amerikai indiánok példáját hozza. Dél-Amerikában a spanyol gyarmatosítók brutális eszközökkel is csak részben tudták megsemmisíteni az őslakosokat. Eközben az Egyesült Államok sokkal civilizáltabb, adminisztratív, jogi, kereskedelmi, és pszichológiai eszközökkel, kvázi „békésen” tette őket teljesen jelentéktelenné. Sokkal hatásosabban, mint a spanyolok nyers és erőszakos eszközei!) A felvilágosult ember szereti az erőszakot bürokratikus, pszichológiai, adminisztratív, és jogi köntösbe öltöztetni, de ez nem változtat az erőszak tényén.
Ellul igen erős szavakkal illeti azokat, akik szerint keresztény elvek alá hajlítható a világ:
„Azt követelni az államtól, hogy tartózkodjon az erőszak alkalmazásától, a legrosszabb fajta képmutatás; mivel a keresztény álláspontja a hitből fakad, és ráadásul nem gyakorol felelős politikai tisztséget. Arra kérni egy kormányt, hogy ne vesse be a rendőrséget, amikor forradalmi zavargások vannak készülőben, vagy ne használja a hadsereget, amikor a nemzetközi helyzet veszélyes, egyenlő azzal, mintha az államtól harakirit követelnénk. Egy állam, amely felelős a rend fenntartásáért és a nemzet védelméért, nem tehet eleget egy ilyen kérésnek. Az értelmiségiek a saját feltételeik szerint játszhatnak; nem viselnek politikai hivatalt, kívülállók; így számukra könnyű a magasztos elveikkel eldönteni, hogy mit kellene tenni. A keresztény őszinteség és a keresztény alázat a következő kérdést vetné fel: »Ha valóban annak a tisztségviselőnek a helyében lennék, mit kockáztatnék megtenni?« És jól ismert tény, hogy éppen azok az értelmiségiek, akik oly hevesen bírálják a hatalmat, semmivel sem jobbak másoknál, amint ők maguk hatalmi pozícióba kerülnek.”
Amikor a keresztény ember Krisztus szabadságáról beszél, nem politikai szereplőként teszi. A politika a szükségszerűség terepe. Ehhez képest hányszor és hányszor látjuk, ahogyan keresztények felemelt ujjal mutogatnak egy-egy politikai vezetőre: „Ezt máshogyan kellett volna csinálni! A közbeszéd indulatos! Legyen béke, legyen megbékélés, szeressük egymást!” Természetesen kimondhatjuk ezt a kritikát – de nem ez nem keresztényi, hanem politikai kritika lesz. Amikor a keresztény ember saját elveire hivatkozva békét, udvariasságot, visszafogottságot, őszinteséget és tiszteletet kér számon a politikai szereplőkön, azt Ellul „a legrosszabb fajta képmutatásnak” nevezi. Mert a politika háború – még akkor is, ha nem mindig fegyverekkel vívjuk.
A keresztény politika szükségszerűen képmutató
A keresztény politikus, mégha úgy is gondolja, hogy „keresztény értékek alapján politizál”, és „jók a céljai”, szükségszerűen meg fog tenni bizonyos dolgokat, amelyek gyökeresen ellentmondanak a hitének. A keresztény politikusnak, üzletembernek, médiamunkásnak, nagyvállalkozónak, forradalmárnak, aktivistának, katonának ezt tudnia kell, és elvárhatjuk tőle azt az őszinteséget, hogy amikor ebben a szerepben cselekszik, tudja: nem a keresztény hitéről tesz tanúbizonyságot. Bűnt követ el, és nem igazolhatja semmilyen keresztény igazolással azt, amit tett.
Nem létezik „hiteles keresztény politika”. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a keresztény vezető, uralkodó, politikus, vagy épp forradalmár, ellenzéki, és lázadó nem hoz olyan döntéseket, amelyek egybeesnek azzal, amit sokan „keresztény értékeknek” neveznek. (Erről hamarosan egy külön adásban beszélek.) Ellul azonban világos: amikor a keresztény politikus belép a szükségszerűség rendjébe, már nem Krisztus szabadsága alapján cselekszik, hanem a szükségszerűség logikája szerint.
Nem létezik „hiteles keresztény politika”.
Ellul szerint a keresztények ezért eredménytelenek olyan gyakran a politikában. A politikát is szeretnék erkölcsi eszmények felől megközelíteni, és ráerőltetni Krisztus szabadságát a szükségszerűség világára. Ez a kísérlet kudarcra van ítélve. A politika megköveteli tőled, hogy gonosz döntéseket hozz, egyszerűen azért, mert ez működik. Ha nem vagy erre képes, akkor eredménytelen és gyenge vezető leszel. Ha keresztényként belépsz a politikába, annak törvényei követelni fogják rajtad, hogy feladd a meggyőződéseidet, és képmutatóvá válj. Ez jórészt annak köszönhető, hogy vezetőként szükségszerűen erőszakot kell alkalmaznod, függetlenül attól, hogy „keresztény” vagy más államot, szervezetet, vállalatot vezetsz.
„Néhányan azt kérdezik: »Ki kezdte az erőszakot?« Hamis kérdés. Káin idejétől fogva nincs az erőszaknak kezdete, csak megtorlások sora. Gyermeteg lenne azt feltételezni, hogy a mai helyzet előzmény nélküli, hogy azt mondjuk: »Ma veszélyes kommunisták vannak közöttünk, őriznünk kell a rendet velük szemben«, vagy »Ez a kormány elnyomó és diktatorikus, meg kell döntenünk!« Amikor az ember megszületik, az erőszak már ott van, jelen van őbenne és körülötte egyaránt.”
Tehát még az a keresztény vezető, aki az igazságszolgáltatás és a rend helyreállításának jegyében is követ el erőszakot, szükségszerűen bűnt követ el, és kilép Krisztus szabadságából. Ez nem új gondolat. Már az 5Móz 17-ben olvashatunk arról, mit parancsol Isten Izrael (leendő) királyának:
„Ha majd bemégy arra a földre, amelyet neked ad Istened, az Úr, birtokba veszed, ott laksz, és ezt mondod: Királyt akarok emelni magam fölé, mint a körülöttem élő többi nép, csak azt emeld magad fölé királlyá, akit Istened, az Úr kiválaszt. Testvéreid közül emelj királyt magad fölé; nem tehetsz magad fölé idegen embert, aki nem testvéred. Csak sok lovat ne tartson, és ne vigye vissza a népet Egyiptomba, hogy sok lovat szerezzen, mert megmondta nektek az Úr, hogy ne térjetek vissza többé azon az úton. Ne legyen sok felesége, hogy szíve el ne hajoljon, és túl sok ezüstöt és aranyat se gyűjtsön.” (14-17. vers)
Isten egyenesen megtiltja a királynak, hogy belépjen a szükségszerűség rendjébe: csak rám hagyatkozz, és mindent, ami logikusan elvárható lenne egy királytól, felejtsen el!
Ne azt válaszd királynak, akit a legalkalmasabbnak tartasz, aki a legnagyobb hadvezér, hanem akit én választok!
Ne használja a király a kor legfontosabb katonai technológiáját (lovak, szekerek), mert akkor szövetségre kell lépnie Egyiptommal, és még azt hiszi, maga építhet erős államot!
Ne szerezzen magának szövetségeseket (politikai házasságok révén) más népektől, mert azok idegen szokásokat hoznak majd!
Túl sok adót se vessen ki, mert akkor ismét növekszik a hatalma!
Nem csoda, hogy a kommentárok egyöntetűen kimondják: ezt a törvényt sohasem tartották be. Az 5Móz 17 egy lehetetlen politikai projekt elé állítja Izraelt, amelynek sohasem tudott megfelelni. Miért? Mert a király, ha politikai szerepét be akarja tölteni, a szükségszerűség törvényének engedelmeskedik majd – és nem a morális törvényeknek. Az Ószövetség a politikailag sikeres izraeli királyokról szinte mind elítélően ír.
Egy látványos kivétellel találkozunk: Dávid királlyal. Dávid nemcsak politikai sikereket ért el (egyesítette az országot, legyőzte a belső és külső ellenségeit, és stabil államot adott át fiának, Salamonnak), hanem igaz király is volt, aki élete végéig Isten kedvében járt. Tehát lehetséges, hogy valaki a szükségszerűség közepette igaz maradjon… vagy mégsem? Nézzük meg, mi történt Dáviddal hatalma csúcsán:
„Ezt mondta Dávid Salamonnak: Fiam, én magam szándékoztam házat építeni Istenem, az Úr nevének tiszteletére. De az Úr igéje így szólt hozzám: Sok vért ontottál, nagy háborúkat viseltél. Nem építhetsz házat az én nevem tiszteletére, mert sok vért ontottál ki színem előtt a földre. De fiad fog születni, ő a nyugalom embere lesz, mert mindenfelől nyugalmat adok neki ellenségeitől. Salamon lesz a neve, mert békességet és nyugalmat adok Izráelnek az ő idejében. Ő épít majd házat nevem tiszteletére.” (1Krón 22,7-10)
Ezt később nyilvánosan is elismétli a nép előtt.
„Isten így szólt hozzám: Nem építhetsz házat az én nevem tiszteletére, mert háborúskodó ember voltál, és sok vért ontottál.” (1Krón 28,3)
Dávid, a király, aki a politikai Izrael csúcspontját jelenti, akinek a királyságát a zsidók a következő 1000 évben szeretnék visszaállítani, aki igaz ember volt, szeretett volna a vallásos kultusz megalapítójává is válni. Azt mondja: „Én cédruspalotában lakom, az Isten ládája pedig sátorlapok között lakik.” (2Sám 7,2) És azt: „Az Úrnak pedig olyan házat kell építeni, hogy hírneve és ékessége mindent fölülmúljon az egész földön.” (1Krón 22,5) Isten ennek az embernek azt mondja: nem építhetsz nekem házat, nem kötődhet hozzád az istentisztelet megalapítása, mert vér tapad a kezedhez. És Dávid nem vitatkozik. Pedig lehettek volna őszinte ellenvetései, hiszen Isten maga mondta, hogy a győzelmeit nem Dávid, hanem maga az Úr szerezte neki! Ő győzte le az ellenségeit. És mégis, Dávid kezéhez vér tapad, nem alkalmas arra, hogy házat építsen neki. Isten nem vállal közösséget azzal a bűnnel, amit a szükségszerűség rendje szerint tett. Akkor sem, ha az ő nevében, és az ő felhatalmazásával tette. És ki mondhatná el ma, hogy olyan felhatalmazása van, mint Dávidnak volt?
Minden politikai erő, mozgalom, uralkodó, forradalmár tehát, aki a kereszténység nevében, a keresztény értékek nevében, vagy azokra hivatkozva cselekszik a szükségszerűség rendjében, képmutató lesz. Ennél csak az nagyobb képmutatás Ellul szerint, ha számonkérjük a politikán ezt a képmutatást, azt a látszatot keltve, mintha az Krisztus szabadsága szerint működne.
Amikor a keresztény ember a szükségszerűség szerint cselekszik, ne gondolja, hogy Isten országát építi
Ellul így ír erről:
„Amikor erőszakot alkalmaz, a keresztény ember nagyon is jól tudja, hogy rosszat tesz, vétkezik a Szeretet Istene ellen, és (még ha csak látszólag is) növeli a világ rendetlenségét. Nem alkalmazhat tiszta lelkiismerettel erőszakot a szegények forradalmának védelmében, nem hiheti azt, hogy az általa elkövetett erőszak összhangban van az isteni akarattal és az isteni renddel. Az egyetlen dolog, amit tehet, hogy beismeri, hogy saját félelmei és érzelmei miatt cselekszik így; vagy pedig mondhatja azt, hogy másokért harcol, nem a saját élete megmentéséért. Ezt mondani azonban annyit tesz, mint elismerni, hogy az erőszak szükségszerűség.
Egy forradalomban vagy egy ellenállási mozgalomban például vannak dolgok, amiket nem lehet kikerülni, amiket meg kell tenni; erőszakot kell alkalmazni – ez szükségszerűség. De egy ilyen helyzetben a kereszténynek fel kell ismernie, hogy visszaesett a szükségszerűség birodalmába; vagyis már nem az a szabad ember, akit Isten akar és akit nagy áron megváltott. Többé nem Istenhez hasonló ember, többé nem az igazság tanúja. Persze mondhatja, hogy ő is csak egy ember az emberek között – de Isten egyáltalá nem erre hívta őt.”
Ez nem az üdvösségről szól. Ezt ugyanis mindannyian megtesszük, amikor kilépünk a szükségszerűség világába. (És mindannyian kilépünk, mert benne élünk.) Amikor őszintén szembenézek azzal, hogy a szükségszerűség világában nem Isten országát építem, annak Ellul szerint komoly gyakorlati haszna van. A politikai mozgalmak ugyanis szeretik a keresztényeket. Miért? Emlékezz az erőszak ötödik törvényére: az erőszakos ember, mozgalom, vagy állam mindig igazolást keres arra, hogy miért legitim, helyes, és erkölcsileg elfogadható az, amit tesz. A kereszténység pedig kiváló igazolásként szolgálhat bármire. Ha kell, használhatják a mozgalmak arra, hogy megdöntsék az államhatalmat, de az állam is kiválóan igazolhatja vele az elnyomást és a lázadók leverését.
Ezzel szemben Ellul azt mondja:
„A keresztény ember, még akkor is, ha megengedi magának az erőszak használatát abban, amit a legjobb ügynek tart, nem érezheti és nem mondhatja, hogy igazolva van. Csak megvallhatja, hogy bűnös, alávetheti magát Isten ítéletének, és reménykedhet Isten kegyelmében és megbocsátásában.”
Ez sem példa nélküli a történelemben. Még az archaikus társadalmakban is megjelenik, hogy a győztes harcosainkra büszkék vagyunk, miután visszatérnek a csatából – de egyben gyanakodva nézünk rájuk, mert bemocskolták magukat. Sok törzsnél komplex (és igen bizarr) szertartásokon mentek keresztül a harcosok egy hadjárat után. Valamit tehát éreztek a lakók és a harcosok is: nincs automatikus visszatérés a „normális, békés életbe”. Hódító Vilmos normann király ugyanezt tette, miután 1066-ban történelmi győzelmet aratott a hastingsi csatában és meghódította Angliát. Vilmosnak saját állítása szerint joga volt a trónra, mert azt őrá hagyták. (Ez történészek szerint valóban így lehetett.) Megszerezte a pápa támogatását is. Tehát úgy tűnik, jogilag és erkölcsileg „igazságos” volt a háború. És győzött. Mégis, tudta, hogy neki és katonáinak feloldozásra van szüksége.
1067-ben egy pápai legátus (a pápa képviselője), Ermenfrid érkezett Angliába. Kiadott egy dokumentumot, amelyet ma Ermenfrid-féle gyónási kézikönyvként ismerünk. Ez lényegében a normann katonák számára előírt bűnbánati cselekedetek listája volt. Sok történész úgy véli, hogy Vilmos király legjelentősebb bűnbánati cselekedete a Battle Abbey (Csata-apátság) megalapítása volt. Elrendelte, hogy az apátság pontosan a csata helyszínén épüljön fel, a főoltárt pedig állítólag pontosan arra a helyre állították, ahol ellensége, Harold Godwinson király elesett. Az apátság szerzeteseinek az volt a feladatuk, hogy imádkozzanak mindazok lelki üdvéért, akik a csatában elestek, mindkét oldalon.
Tudom, könnyen nézünk ma ezekre a történetekre cinikusan, a modern politika szemüvegén keresztül. De mégis, képzeljük el, hogy az orosz-ukrán háború után az ukrán nép saját pénzből apátságot emel Vladimir Putyin szülővárosában, és finanszírozza, hogy a lelki üdvéért imádkozzanak. Vagy a második világháború után a szövetségesek kápolnát emelnek a berlini bunker felett, hogy Adolf Hitlerért mondjanak imákat. Elképzelhetetlennek tűnik, hiszen ha a jók győznek, az azért van, mert ők jók. Amikor azonban a keresztény ember jelen van, akkor olyanná válhat, mint Szolzsenyicin, aki a gulág mélyéről is képes volt ilyen felismerésekre jutni:
„Ha olyan egyszerű volna! Hogy vannak holmi sötét emberek, akik merő gonoszságból mindenféle sötét dolgot művelnek, és nem kell mást tenni, csak elválasztani a többiektől, és megsemmisíteni őket. Csakhogy a jót és rosszat elválasztó vonal minden ember szívén belül húzódik. S ugyan ki semmisítené meg a tulajdon szívének egy darabját?”
A Gulág szigetvilág című művében később megfogalmazza az erőszak 5. törvényét a saját szavaival:
„Ahhoz, hogy az ember valami gazságot cselekedhessen, mindenekelőtt az kell, hogy tettét jónak, vagy értelmes, törvényes cselekedetnek foghassa fel. Az ember természete olyan, hogy tetteihez feltétlenül igazolást kell találnia. Macbeth igazolása gyenge volt – ki is kezdte a lelkiismeret. De Jago is ártatlan barika. Shakespeare hőseinek fantáziája, lelki ereje nem bír el többet pár tucat hullánál. Mert nem volt ideológiájuk. Az ideológia! Az adja meg az áhított igazolást a gaztetthez, az adja a kellő kitartást, szilárdságot a gazembernek.”
Ellul tehát nem véletlenül mondja: a keresztény ember nem adhat igazolást az erőszakra, és vissza kell utasítania az erőszak mindenfajta, keresztény alapokon nyugvó igazolását:
„Különösen el kell utasítanunk minden olyan kísérletet, amely az erőszakot keresztény alapokon próbálja igazolni. Hadd mondjam el még egyszer, hogy ez éppúgy vonatkozik a hatalmasok, a tőkés, a gyarmatosító és az állam erőszakjára, mint az elnyomottak erőszakjára. Sőt azt mondom, hogy nem is annyira maga az erőszak, mint inkább az erőszak igazolása az, ami elfogadhatatlan a keresztény hit számára. Az erőszak a mi állati természetünk közvetlen kifejeződése; ez bizonyosan mutatja, hogy bűnös állapotban élünk – de ez nem újdonság. De minden kísérlet az erőszak igazolására (érzelmi megfontolásokkal, dogmákkal, teológiával stb.) a bűnbeesett természetnek az ember általi további elferdítése. Emlékezzünk Jézus farizeusok elleni vádjaira. Nem azért rótta meg őket, mert a törvény cselekedeteit tették – épp ellenkezőleg. Azt a hitüket támadta, hogy e cselekedetek megtétele igaznak bizonyítja őket, azt az önelégült meggyőződésüket, hogy az önigazolásaik igazak. Így nekünk keresztényekként kötelességünk egyrészt támadni az erőszak alkalmazásának minden igazolását, másrészt pedig megtagadni, hogy keresztény igazolásokat szolgáltassunk.”
Amikor tehát a keresztény ember belép a szükségszerűségbe, a politikába, a háborúba, és ennek logikája mentén cselekszik, tudja, hogy bűnt követ el, és nem keres igazolást. Letért a szabadság útjáról, és áttért a szükségszerűség rendjébe. Erre figyelmezteti azokat is, akikkel épp egy oldalon áll.
Vállaljanak a keresztények politikai szerepet?
Az előző tézisek után elérkeztünk a talán legtöbbeket érdeklő kérdésig: keresztényként szabad-e, érdemes-e hatalmat keresnünk és gyakorolnunk? Mielőtt rátérnénk Ellul válaszára (és a saját kiegészítéseimre), beszéljünk egy kicsit az erőszak előnyeiről. Ellul erről így ír:
„Az erőszak előidézhet egy szükséges zűrzavart, amikor a fennálló rend csupán egy álszent igazságtalanság, ezért elítélendő. A szükségszerűség rendjén belül az erőszak érvényes eszköz lehet. (...) Az erőszak kétségtelenül az egyetlen eszköz a látszatok lerombolására, a képmutatás és a rejtett elnyomás leleplezésére, megmutatva, mik azok valójában; egyedül az erőszak fedi fel a valóságot. Arra kényszeríti a „jó főnököt” vagy a humanista politikust, hogy kimutassa a foga fehérjét – mint vad kizsákmányoló vagy mint elnyomó, aki nem habozik erőszakot alkalmazni, ha ellenállásba ütközik. Felfedi, hogy a felettes csak addig barátságos, kedves, humánus, megértő, amíg az alárendelt szolgalelkű, engedelmes, félénk, szorgalmas; egyébként kegyetlenné válik.
(...) Bár az erőszakot nem nevezhetem jónak, jogosnak és igazságosnak, használatát elnézhetőnek tartom (1) amikor az ember kétségbeesett és nem lát más kiutat, vagy (2) amikor egy képmutatóan igazságos és békés helyzetet le kell leplezni, hogy mi is az valójában, annak megszüntetése érdekében.”
Mi történt ebben a szakaszban? Ellul elismeri, hogy létezhet olyan erőszak, amely használata „társadalmilag jó”, még akkor is, ha nem lép ki a szükségszerűség rendjéből. Erős párhuzam van itt a magyar történelemmel: pontosan ez történt ugyanis 1956-ban és 1968-ban, amikor a kommunista rendszer hazugságait leplezte le a magyar és csehszlovák forradalmárok maroknyi serege. Az „emberarcú szocializmus” végét jelentette ez a két forradalom, és azok brutális, fegyveres leverése. Időnként az erőszak az egyetlen módja annak, hogy a képmutató vakolatot leverje, és felfedje alatta az erőszakos valóságot.
Ellul tehát minőségi különbséget tesz erőszak és erőszak között, de úgy, hogy a szükségszerűséget és Krisztus szabadságát továbbra is radikálisan elválasztja. Erre bibliai alapot ad Jézus és a templom kisöprése. Ezt a jelenetet, amely mind a négy evangéliumban megjelenik, gyakran hozzák fel példaként arra, hogy létezik erkölcsileg igazolható erőszak, és egész forradalmaknak ágyazott meg ez az egy jelenet az evangéliumokból. Két fontos különbséggel azonban nem számolnak:
Jézus bűn nélkül lépett át a szükségszerűség világába, bűn nélkül alkalmazott erőszakot, ami egyikünkről sem mondható el. Amikor mi átlépünk a szükségszerűség világába, azt minden bűnünkkel és romlott természetünkkel együtt tesszük. Ez a természet csak arra vágyik, hogy igazolhassa a bűnt és rombolást, amit a világra akar szabadítani.
Jézus tudatában volt az erőszak törvényeinek, és elfogadta annak következményeit. Az evangéliumok ugyanis azt sugalmazzák, hogy ez volt az a pont, ahol a zsidó vallási vezetők véglegesen eldöntötték, hogy megölik őt. Nem félelemből, nem a hatalom akarásából, nem igazságtudatból tette, hanem azért, hogy az erre adott reakcióban bemutathassa a történelem legnagyobb áldozatát.
Tehát Jézus is belépett a szükségszerűség rendjébe, leleplezte annak igazságtalanságát és képmutatását, de a templom valódi helyreállítását nem erőszakkal és nem politikai eszközök révén éri el. Ellul nem öncélúan tesz kivételt.
Itt van azonban az első komolyabb kritikám Ellul felé: miért épp ebben a két helyzetben tesz kivételt? Miért csak ebben a két esetben érvényes eszköz az erőszak a szükségszerűség rendjén belül? Miért ne lehetne ilyen eszköz egy törvény, amellyel terelgetem a népet az igazság felé? Mintha Ellul realizmusából hiányozna az a megállapítás, hogy társadalmunk szabálykövető és törvénytisztelő – ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Hiányzik az is, hogy az ember alapvető ösztönzőkre (büntetés, jutalmazás) jól reagál: miért ne lehetnénk egy olyan társadalom, amely az erkölcsös életet jutalmazza és követendőnek tartja – aki pedig nem így viselkedik, azt elítéli és szégyenteljesnek gondolja? Ugyanez a helyzet a jogalkotással és ítélkezéssel. A „jó király” archetípusa arról szól, hogy a jókat megjutalmazza, a gonoszakat pedig megbünteti. Az Ószövetség állandó kritikája a pogány királyokkal szemben, hogy a jót büntették, míg a gonoszt jutalmazták. Pártoskodtak az igazságszolgáltatásban: a gazdagoknak kedveztek, a szegények igazságát pedig nem képviselték. Úgy használták hatalmukat, amely kiváltotta Isten haragját. Úgy tűnik, hogy a szükségszerűség rendjében is cselekedhetünk igazságosabban és igazságtalanabbul. A Róma 13-ban olvashatunk egy fejedelmi szerepről: „Tedd a jót, és dicséretet kapsz tőle, mert Isten szolgája ő neked a jó elősegítésére. Ha azonban a rosszat teszed, akkor félj, mert nem ok nélkül viseli a kardot, hiszen ő Isten szolgája, aki az ő haragját hajtja végre azon, aki a rosszat teszi.” Nincs okunk azt gondolni, hogy a Róma 13-ban leírt fejedelmi szerep ne lehetne nyitva keresztények számára.
Ezt persze elméleti lehetőségként Ellul sem zárja ki, de a gyakorlatban azt mondja, hogy aligha megvalósítható. Azt mondja:
„Ha egy államférfi, a köztársaság elnöke nyíltan kereszténynek vallja magát, akkor – az ő saját hite alapján – a keresztény hit teljes követelményeit számon lehet kérni rajta. (...) Velük, és csakis velük, és csakis a hitvallásuk alapján folytathatnának párbeszédet a keresztények és az egyház az efféle ügyekről. De a keresztényeknek itt is tartózkodniuk kell a tömegmozgalmakban való részvételtől. Nem csatlakozhatnak másokhoz egy olyan politika szenvedélyes elítélésében (vagy támogatásában), amelyet egy magát kereszténynek valló államférfi folytat, mindezt nem keresztények által felvetett ötven humanista indíték nevében. A fontos az, hogy megértessük vele: le kell vonnia hitének következményeit; és talán igazolni fogja azt a tényt, hogy lehetetlen egyszerre kereszténynek lenni és sikeres politikát folytatni, amely szükségszerűen megköveteli valamiféle erőszak alkalmazását.”
Vitatkozom Ellul állításával, mert szerintem lehet jó és kívánatos, hogy keresztények vesznek részt a politikában. Ahogyan Platón mondja Állam című művében: „A legnagyobb büntetés pedig akkor, ha nem törődünk a kormányzással: az, hogy nálunk hitványabbak uralkodnak rajtunk.” Mégis, nehezemre esik vitatkozni. Ellul radikális megállapításai elsősorban retorikai eszközök ahhoz, hogy átadja prófétai üzenetét. Ahogyan az első adásban mondtam: Ellul bontókalapács. Szavai lerombolják azokat a tévhiteket és illúziókat, amelyek olyan sok keresztényben élnek a politikával kapcsolatban. Ha így olvassuk, bontókalapácsként, akkor a leghasznosabb. És kritikája éles és kijózanító.
Ellul rámutat arra: a politika mérgező közeg. Bár elméletileg lehetséges, hogy keresztények sikeres politikát folytassanak, muszáj szembenéznünk azzal a ténnyel, hogy a politika (különösen a modern tömegdemokrácia) belső logikája a machiavelliánus, szociopata, bürokrata, hataloméhes embereknek kedvez. Minden elv, erkölcs, meggyőződés akadállyá válik a hatalomért való harcban. A szükségszerűség világában gyakran nem „jó” és „rossz”, hanem „rossz” és „katasztrofálisan rossz” lehetőségek között kell döntenünk. Gondoljunk csak Teleki Pálra, aki a második világháború alatt vezette az országot, és nézte közvetlen közelről, hogyan robog a szükségszerűség rendje szerint az ország újabb háborúba, újabb vereségbe, a nemzet következő tragédiájába. Teleki nem várta meg ezt: 1941-ben öngyilkos lett. Nem minden politikai út ér ilyen véget, de minden politikai, gazdasági, szervezeti vezető hoz erőszakos, de szükségszerű döntéseket.
A politika mozgástere ráadásul leszűkült. Amikor úgy gondoljuk, hogy egy témára „politikai” megoldást keresünk, pontosan mire gondolunk? Komplex, évtizedek óta épülő, nemzetközi, technológiai és kereskedelmi szempontból bebetonozott állapotokat megváltoztatni úgy, hogy rögtönkészülünk a következő választási kampányra? Ellul a The Political Illusion c. könyvében arról ír, hogy a politika vagy a szükségszerűségek mentén mozog (azaz nincs valódi mozgástere, azt teszi, amit a technológia, nemzetközi jog, globális rendszerek diktálnak), vagy lényegtelen, kérészéletű „problémákkal” foglalkozik, elsősorban propaganda céljából. A politika gyakran inkább pankrátormeccsre hasonlít, ahol minden előre le van zsírozva, de a közönség tombolva szurkol kedvencének. A politika ma inkább hobbi és szórakoztatóipari termék, gyakran bármiféle valódi tartalom nélkül.
Hadd hozzak a fentiekre egy példát, amelyet az első adásban említettem: az abortusz kérdését. Miután a keresztény ember szembenéz az abortusz kérdésével, azzal a példátlan mértékű erőszakkal, igazságtalansággal és hazugsággal, ami ezt a kérdést körbelengi, mit tegyen? A pragmatikus politikai válasz: semmit. Az abortusz egy nyugvóponton lévő politikai ügy, a szigorítással szavazókat szinte biztosan nem lehet nyerni, veszíteni viszont lehet. A politikai döntés hatása is kérdéses. A néhány évvel ezelőtti szívhangtörvény politikai hasznot nem hozott, és az abortuszok számára sem volt hatással. Az abortuszkérdésre tehát ma Magyarországon nincs politikai megoldás.
Ellul arra hívja a keresztényeket, hogy elsősorban ne politikai (azaz szükségszerűen erőszakos) megoldásokat nyújtsanak a világnak. Ehelyett olyan megoldást kínáljanak fel, amit csak ők tudnak. Nem zárja ki, hogy a keresztények részt vegyenek politikai mozgalmakban, de csak akkor, ha valami olyat adnak hozzá, ami egyedi, különleges, csak keresztények számára lehetséges. Azt írja:
„Távolságot kell tartanunk társadalmunktól, annak irányzataitól és mozgalmaitól, de soha nem szakíthatunk vele, mert az Inkarnáció megtörtént. Arra kaptunk hívást, hogy a világban legyünk, de ne a világból valók, és így egy különleges, egy sajátosan keresztény álláspontot keressünk.”
Majd később azt mondja:
„Nem az nyugtalanít, hogy a keresztények véleménye változik, sem az, hogy azt a kor problémái formálják; épp ellenkezőleg, ez jó. Az nyugtalanít, hogy a keresztények a pillanatnyi áramlathoz idomulnak anélkül, hogy bármi sajátosan keresztényi elemet vinnének bele. Meggyőződésüket a társadalmi közegük határozza meg, nem a kinyilatkoztatásba vetett hit; hiányzik belőlük az az egyediség, amelynek e hit kifejeződésének kellene lennie. Így a teológia gépies gyakorlattá válik, amely igazolja a már eleve felvett álláspontokat, és olyan alapokon igazolják azokat, amelyek egyáltalán nem keresztényiek. A keresztény emberre jellemző politikai és forradalmi hozzáállás gyökeresen különbözik mások hozzáállásától; az vagy sajátosan keresztény, vagy semmi.”
Összefoglalva
Beléphet-e a keresztény ember a politikába? A válasz egyértelműen igen. Nincs megtiltva, sőt, Ellul szerint lehetetlen kivonulni a politikából, mert lehetetlen kivonulni a szükségszerűség rendjéből. Ez ugyanannyira valós ezen a földön, mint Krisztus szabadsága.
Beléphet-e azzal a céllal, hogy „keresztény politikát” vigyen véghez? A válasz egyértelműen nem. Nem ringathatja magát abba az illúzióba, hogy keresztény politikát visz, és Isten országát építi.
Részt vehet a politikában úgy, hogy a saját keresztény elveit és erkölcseit gyakorolja a hatalomban? Nem, mert a politika világában a szükségszerűség uralkodik. Készüljön fel arra, hogy amikor szükségszerű, be kell mocskolnia a kezét, és olyan dolgokat fog megtenni, amit keresztény emberként nem tenne.
Jó, ha keresztények vannak a politikában? Ellul szerint nem, sőt: a gyakorlatban szerinte ez szinte lehetetlen. Én máshogy látom: jó, ha keresztény emberek uralkodnak igazságosan, és töltik be a Róma 13 szerinti parancsot. Az azonban, hogy keresztény ember ül a trónon, nem lesz garancia erre. Egy gyenge keresztény vezető még annyira sem fogja védeni a szegényt, az országot, az igazságot, mint egy erős, de csak névleg vallásos, vagy vallástalan uralkodó, aki betartatja a törvényeket. Az uralkodót, vezetőt nem a hitéért választjuk, mert a politika világában nem a hit törvényei uralkodnak.
Adhat-e igazolást a keresztény ember az erőszakra? Nem. Még önmagának sem. Ez a legnagyobb képmutatás, amit keresztényként elkövethetünk: igazolást adni az erőszakra akár az állam, akár az állammal szemben álló erők részére.
Foglalkozzanak a keresztények politikával? A válasz: sokkal kevesebbet. Ellul szerint a keresztények feladata, hogy sajátosan keresztény cselekvést keressenek – akkor is, ha politikai mozgalmakhoz csatlakoznak. A politika megbetegíti a lelket, visszarántja az embert a szükségszerűség világába, kiveszi őt Krisztus szabadságából. Súlyos probléma, hogy keresztények a „híreket”, a „történéseket” úgy követik, mint egy pankrátormeccset, és feltétlen szurkolóivá válnak egyik vagy másik oldalnak.
Mi akkor a keresztény ember feladata? Egy másfajta harc és másfajta erőszak. Az a harc és az az erőszak, amelyre csak mi vagyunk képesek. csak mi tudunk megharcolni. Erről beszélünk a következő adásban, a sorozat záróepizódjában.
